Beszámoló 2010 - Orsi

Azt hiszem, nem túlzok, amikor azt mondom, egy újabb álmom vált valóra 2010. május 14-én, szülővárosomban, Budapesten. Évről évre mindig bizakodtunk, hogy talán majd az aktuális turnéjuk kapcsán végre sok-sok év után újra hazánkba látogat a Metallica. 11 évet kellett várnunk rá. Hosszú, hosszú 11 év volt. Mondjuk, én még csak 8 éve (decemberben lesz 9) szeretem az együttest :) Mikor tavaly december környékén megtudtam, hogy jönnek, szinte el sem akartam hinni. Mikor meglett a jegyem, még akkor se fogtam fel igazán. Hetek óta valahogy nem tudtam ráhangolódni a koncertre. Igaz, volt sok minden más, ami épp lekötött. Szerdán határoztam el, hogy mostmár a lejátszómon lévő zenék közül a M betűs előadókhoz kéne tekerni, mert azért hiába a rutin, az évek és a tapasztalat :D kell azért egy kis ismétlés nekem is. Csütörtök reggel voltam, úgy hogy „bsszamg, holnap koncert!”. Pénteken már azt sem tudtam fiú vagyok-e vagy lány…

Orsi2010-met


A koncerttel kapcsolatban nem készültem semmire. A fix helyem megvolt, nem aggódtam, hogy nem fogok látni semmit, tudtam, hogy lesznek ismerősök is, konkrétumot senkivel nem beszéltem le. Gondoltam, majd ahogy esik, úgy puffan. Hát puffant, de még milyen jól, szerencsémre! A Stadionok metrómegállóig nem volt társaságom, aztán hozzám csapódott PetLa barátném, akivel együtt mentünk a bejárathoz. Útközben összefutottunk legkedvesebb mátészalkai Attilámmal is. Várakozás közben Petikénkkel is összefutottam, de kb fél perc után tovább is ment, remélem, ő is élvezte a koncertet! Megérkezett Marcy is, így már kis csapatban mentünk be a pályára. Nem mentem ki korán, valahogy se energiám, se időm nem volt, így szerencsére kapunyitásig nem kellett sokat várnunk. Első utam a pólóárushoz vezetett. Legutóbb Prágából póló nélkül jöttem haza (az előtte lévő koncerteken mindig sikerült pólót vennem) így, úgy voltam vele, hogy én addig be nem megyek a helyemre, amíg turnépóló nem lesz a táskámba! Most szerencsére lett. Szép póló, rajta minden dátum, hely, zenekar :) Mikor beértünk a helyünkre, még nem voltak olyan sokan. Imádtam azt a részt, mert kb minden négyzetméteren barátba, ismerősbe botlottam. Néró barátommal csak integettünk egymásnak, de aztán koncert után találkoztunk. Beálltunk bal oldalra kb a 6-7. sorba. De úgy voltam vele, hogy inkább ülök még egy kicsit hátul, így rég nem látott Virágommal is beszélgethettem picit. Az első előzenekar nem tett rám túl mély benyomást, hogy őszinte legyek, még a nevükre sem emlékszem… A Volbeat-ről csak jót hallottam, egyébként tényleg nem volt rossz. Én mondjuk egy Metallica elé nem tettem volna be, kissé más volt az ő stílusuk, de mint mondtam nem volt egy rossz zenekar. Ennek ellenére a felénél, már kívántam, hogy legyen már vége, de hát akkor már nekem is végem volt… :D A Volbeat jó volt arra, hogy felpörgesse az embert. Az utána következő átszerelés, hangolás maga volt az örökkévalóság. Pár éve úgy indított a Met, hogy volt egy AC/DC szám, és utána jött az Ecstasy. Most is volt egy AC/DC, de ezúttal nem nyertünk. Aztán jött egy klasszikus, Iron Man. Gondoltam ezután már csak jönniük kell! Különben is, már 9 óra elmúlt addigra. Egyébként sose éreztem azt, hogy ez a szám ilyen hosszú lenne… Aztán hát csak nem akartak kialudni a fények, elkezdődött egy másik nóta. Aztán hirtelen, villámcsapásként, kialudtak a fények! A kivetítőkön a „A jó, a rossz és a csúf” – Metallica-s szempontból – fő jelenete játszódott, és megszólalt az Esctasy. Ilyenkor az a legjobb, hogy tudod, hogy
„igenigenezazmindjárttejóégmindjártőkjönneésmindjártésbasszusésőkés…” És jöttek! Berobbantak! És ez volt az, ami kellett! Creeping death-el kezdtek a fiúk.

Orsi2010-met1


Jó döntés volt! A legjobb! Két számig bírtam azt ki, hogy ne nyúljak a fényképezőmhöz. Aztán folyamatosan kattogtattam. A setlist nekem ismét nem volt tökéletes – valszeg sose lesz az. Voltak olyan számok, amik helyett én szívesebben hallottam volna mást. De hát ez van. Nem mintha azoknak a számoknak nem örültem volna. Nem vagyok én ám annyira elégedetlen típus, mint ahogy azt mutatom :) A Death Magnetic résznél kicsit szégyelltem magam, mert az első két DM-es számnál kb csak a refrénnél tudtam rájönni, hogy melyik is az… A The day that never comes-nál éreztem azt, hogy hol is vagyok és mit csinálok. A szívemig hatoltak a dallamok, mikor elkezdődött a szám. Néha be is csuktam a szemem, és átadtam magam a zenének, aztán megszólalt bennem a vészcsengő, hogy hát bakker nézni kéne, mert legközelebb ha lesz itthon koncert, akkor már a gyerek is jöhet anyával… :D Szóval gyorsan kinyitottam a szemem és néztem. És nagyon jó volt! Az One közben végre volt egy kis színpadi látványosság is. Nem volt annyi pirotechnika, amennyit én vártam illetve „megszoktam”, de amikor volt, érezni lehetett a meleget, pedig még közel se voltunk. A Blackened után Kirk szólózott egy kicsit, és amikor szólójának utolsó dallamához ért, tudtam, mi következik. A mérföldkő az életemben! Az a dal, ami, ha nincs, most valszeg én sem írnák beszámolót. Jött a Nothing else matters. Volt már olyan koncert, ahol nem játszották ezt a számot, kicsit bennem volt a para, hogy mi van, ha itt sem?! Így amikor tudtam, hogy ez a dal jön, jött a lelki béke, a megnyugvás, a „mostmármegisdögölhetekazsemérdekel” érzés. Három éve Bécsben végigzokogtam ezt a számot, azt hittem, most is így lesz. Készültem is extra zsepikkel, és szokásomhoz híven még ki se festettem magam… (Kati barátnőmtől meg is kaptam, hogy milyen igénytelenül jövök Met koncertre… :D) De hát csak nem jöttek a könnyek. Itt is az az érzés volt, mint a TDTNC-nál, csak itt sokkal mélyebb volt az egész. És a szöveget is jobban tudtam. Azt hiszem a NEM már-már egy kötelező dolog a Met koncerteken, mondhatni, hogy egy himnusz. Talán ez az a dal, amit a legjobban várok minden koncerten. Biztos az is közrejátszik, hogy ha ez a dal nincs, én se lennék Met rajongó. A már-már lebegés szerű állapotba kerülést hirtelen megszakította a Sandman. Ami nem volt zavaró! Ez is egy olyan dal, ami nélkül elképzelhetetlen egy koncert!

Orsi2010-met2


Ezután volt egy icipici szünet. Reméltem, hogy két ráadás lesz, nem csak egy. De sajnos tévedtem. Két Garázsos dal következett, amik… Amik nekem megint olyanok voltak, hogy nem hittem el, hogy miért nem egy So what/Am i evil? kettős lehetett volna, miért egy Helpless és egy Motorbreath kellett? De nem finnyáskodom, még a végén, visszaveszik a klubtagságimat… Utána következett a Seek&destroy. Ez a szám egy kegyetlen gyilkos. Egyrészt azért, mert hatalmasat üt, másrészt, mert tudni lehet, ennyi volt, ez után vége lesz. Zárásnak az egyik legmegfelelőbb szám, de engem szomorúvá is tesz, mert tudom, hogy vége. Hónapok, – rosszabb esetben – évek telnek el, mire újra láthatom a Metallicát. A búcsúzás a szokásos volt. Igaz most azt figyeltem meg, hogy mennyi pengetőt dobálnak a fiúk. Annyit, amennyit nem használtak el egy koncerten… :D Valószínűleg ezért vannak ilyen áron a jegyek, mert a pengetők gyártásra kell nekik a pénz… :D A kötelező összeölelkezés előtt még kaptunk pár kedves szót. Lars mondta, hogy jönnek majd még ide. Mondjuk, tapasztalatom szerint, mindenhol ezt mondja, ráadásul dobos és pasiból van, szóval ígérhet sok mindent… :D De legyen úgy! Jöjjenek hamar vissza hozzánk, hadd legyen ismét a miénk – még ha csak egy estére is – a Metallica!

Orsi

(2010.05.17.)

 

 

 

Copyright © 2014 Metallica Hungarica - The First Hungarian Chapter. All Rights Reserved.