Metallica 2010.05.14. Puskás Ferenc Stadion, Budapest - koncertbeszámoló
    
      
Későbbi magyarázkodás elkerülése végett előzetesen csak annyit, hogy nem kritikát, hanem koncert beszámolót írok.

Kicsit csúszott a kapunyitás, de lehetőség nyílt arra, hogy ismeretlen ismerősökkel találkozzak. Egy kényelmes séta, és több ellenőrző kapu után máris a Front of Stage (FoS) szektor képzeletbeli harmadik sorában találtuk magunkat. Sajnálom, hogy nem vittem be a kamerát, megérte volna megkockáztatni.

Az idő kellemesen telt el az első együttesig, sok év után találkozhattam soha, vagy rég nem látott Metallica fórumosokkal, ezt követően pedig a Front of Stage szektor - akkor még egyedüli - részeg embere aludt el a hátamon. Ezt követően rövid kvíz kérdésekkel teszteltük, hogy mennyire van képben. A „Várod-e már Angus Young szólóját?” kérdésre is csukott szemmel helyeselt. Neki már itt véget ért a koncert. Kellemesen eldumálgattunk, szép lassan gyülekezett a nép.

High on fire együttessel kezdődött az este. Ne pocsékoljuk a drága karaktert, erről az együttesről azt hiszem, ennyi beszámolóként elég is róluk. Na jó, mégis egy – két szót. Hangzás gyenge, értelmetlen (szerencsére ritkán használt) fény”technika”, hosszú számok, (számomra) unalmasak, nem tudtak igazán lázba hozni. Nem kell hozzá Sherlock Holmes logika, hogy megállapítsuk, az énekes élete során nagy harcot vívott az alkohollal, és egyéb, tudatmódosító szerekkel. Úgy tűnik minden csatában alul maradt. A közönség soraiból nem nagyon hallottam, hogy valaki együtt énekelte volna velük a dalokat. Fél órát kibírtunk, több az már szenvedés lett volna.

A Volbeat együttes munkásságát nem nagyon ismertem; azt tudtam, hogy többször jártak már hazánkban, a youtube-os videók alapján pedig bíztam benne, hogy újraélesztenek a High on fire által okozott punnyadástól. Kellemes meglepetés ért, ugyanis egy jó kiállású, gagyinak, „tucat bandának” semmiképp sem nevezhető együttest hallgathattam meg. Örömmel konstatáltam, hogy szép számmal voltak olyanok, akik ismerték a dalszövegeket. Fellépésüket némileg beárnyékolta, hogy ekkor jelent meg mögöttem a húsos karú szlovák Ursula és lelkes félrészeg hercege Pável (kitalált nevek!); előbbi teremtmény valahol a hatos és hetes bordáim közé helyezte a könyökét, utat törve ezáltal magának a színpad felé. Lelkem csendes tavacskájának mélyéről viszont előjött a bibircsókos, büdös varangy, és izomból löktem őket hátra…csak azért, hogy tisztázzuk, hogy ki van otthon.
A közönség első részét úgy, ahogy megmozgatta a Volbeat, a közönség viszont talán már a közelgő Metallica show miatt volt egyre felfokozottabb állapotban. Egy pillanatra mintha Robertet láttam volna a színpad szélén, míg játszottak, de ezt egyelőre egy ismerősöm sem erősítette meg. Jobban örültem volna a Bécsben előzenekarként fellépő Fear Factory-nek, de összességében ők is egész jól megalapozták az este hangulatát.

Előzetesen ¾ 9-et olvastam valahol a Metallica mellett kezdési időpontnak, de ahogy más koncerteken látom, a fél 10-es kezdés a gyakoribb. Szokásos intró videó után (mely lejátszását a 2007-es bécsi koncerttel ellentétben itt nem szúrtak el) jött a Creeping death. Mintha ekkor jutott volna eszébe a maradék 40-41000 embernek, hogy de jó lenne az első sorban állni; olyan lökést kaptam hátulról, hogy a szlovák Ursula lenyomatát egész hazaúton a hátamon éreztem. A torinói lepel mintájára talán még most is látni lehet a „hölgy” körvonalait a hátamon. ’99-ben a Breadfan – Master of Puppets kezdés kicsit lendületesebb volt, a For whom the bell tolls talán nem második számként az ideális, de akinek a Kill ’em All-tól a Black albumig, majd a Death Magnetictől napjainkig létezik a Metallica, az most meg lehetett elégedve. Through the never…hmm imádom a viszonylag ritkán játszott számokat. Ezt pedig különösen. A Harvester of sorrow volt az a szám, amit Pest felé a kocsiban hallgattunk és megjegyeztem, hogy „de nagyot tudnék rá tombolni!” Jelentem: tudtam. Robi előtt álltam, ott elég nagy volt a szám alatt a mocorgás. A Fade to black-nél kicsit mindenki lehiggadt, mindenki megtalálta / kiharcolta magának a saját helyét.
Jöttek az új album számai (, The end of the line, The day that never comes). Az Death Magnetic-ről nekem egyedül a Broken, Beat & Scarred hiányzott, jó lett volna hallani élőben. A That was just your life szerintem inkább kezdő számnak való, de itt is elfért a listán. Tizenegy éve is jól szólt a Sad but true, ahogy most is.

A kivetítőn szinte végig a bandát mutatták, a monotonitás a Cyanide alatt tört meg, amikor végig a koncertezők első sorát mutatták. Itt pár szó erejéig megállnék: egyrészt nem örült a közönség a szlovák zászló láttán… A sornak volt egy része, aki lelkesen pogózott és ordította eltorzult arccal a szöveget, egy másik rész meglepődötten vette tudomásul, hogy „dikk má’ he’, kamera!”, végül volt egy harmadik tábor, akinek lövése sem volt a szöveget illetően. Első résszel minden oké, a másik két csoport viszont elképzelésem sincs, hogy mi a fenét keresett az első szektorban. Állapítsuk azért meg: az első sor hozzáállása nem reprezentatív a több, mint 41 ezres tömeg egészét illetően.
A One-nál – szokás szerint - a pirotechnika teljes arzenálja felvonult, jó volt ismét érezni közelről a felrobbanó bombák erejét. Pocsék érzés lehetett Jamesnek ’92-ben Montrealban. Helyén volt a One, ahogy azt követően a Master of puppets is. Megunhatatlan számok. A Blackened számomra a tökéletes nyitó számok egyike. Egy – két nappal a koncert előtt a youtube-on be is írtam a nimes-i koncerthez, hogy jó lenne meghallgatni.
A Nothing else matters-re kitombolhatták magukat azok a tini lányok, akiknek ez a szám volt az este csúcspontja. Minden esetre jól jött egy kis pihenés a fáradt izmoknak, és könnyedebb dúdolás a rekedt toroknak.
Metallica koncert az Enter Sandman nélkül olyan, mint Fásy Mulató Bunyós Pityu nélkül. Itt sem maradt el a kisebb tűzijáték, ismét lázba jött a közönség. Ezt követően jött a levonulás jelezvén, hogy közel a vég.

A meglepetés blokk következett, ahol kezdésként más előadók számai közül játszanak egyet-egyet; korábban már hallottam tőlük a Breadfan-t, Die, die my darling-ot, Stone cold crazy-t, szerencsére ismét újat hallottam, a Helpless-t. Ritkán játszott szám, néhányan tátogással, vagy erős csápolással kompenzálták a szöveg ismeretének hiányosságát. A Motorbreath az a szám, amit még annak idején a gimi suli rádióban is sikerült valahogy lejátszatnom azzal az indokkal, hogy „oké, hogy nem túl populáris, de rövid!” Kedvenceim egyike az első albumról örülök, hogy elhangzott.
Utóbbi évek szinte kötelező záró száma a Seek & destroy. Sajnálom, hogy a rövidebb verziót adták elő, és nem énekeltették meg a közönséget. Szívesen magamhoz ragadtam volna a mikrofont, hogy 3 szó erejéig én lehessek az este Vikidál Gyulája.
Az est fénypontját jelentette, hogy a koncert végén hosszú harc után ismét sikerült szert tennem Kirk-től egy pengetőre.

Szándékosan nem tértem ki a hangzásra, mert akárhogy is szólt, én örülök, hogy Magyarországon játszottak. A gitár játékban / dobban előforduló hibákkal pedig azért nem foglalkozok, mert emberek játszanak, akik hibáznak, és nem play back-ről szól a zene. Ahogy emlékszek ’99-ben nagyon jól játszottak, akkor a lelkes „kritikusok” nem tudtak fogást találni, ott az volt a baj, hogy Kirk és Lars unott arccal játszott… Szerintem piszok jó kis koncert volt, ahol volt hangerőben különbség dob – ének – gitár - basszus között, de kit érdekel? A kedvenc együttesemet láthattam ismét hazánkban, remélem nem utoljára!

Attila