Metallica 2010.05.14. Puskás Ferenc Stadion, Budapest - koncertbeszámoló
    
11 év, jó hosszú idő, és végre mégis idetolták magukat. :P Hála a jó égnek! És hála Zolinak, hogy rábeszélt. És mennyire hülye voltam, hogy nem emlékeztettem magam folyton arra, micsoda fantasztikus emberek, mennyire közvetlenek, hálásak, és hogy szívüket-lelküket kiteszik, és élvezik a buli minden egyes pillanatát. Novarock óta ezt kellett volna szem előtt tartanom, hátha idejönnek, és ne legyen semmi kétségem, hogy ki akarom-e fizetni ezt az összeget, hogy láthassam még őket.

            Délután 5-re érkeztem a stadionhoz, mondván, úgyis csak tülekedés van kapunyitásig, jut még abból nekem majd bőven az este folyamán. Már a héven és a villamoson is láttam velem azonos úticél irányába igyekvő emberkéket halálmágneses pólóban, izgatottan diskurálva a legnépszerűbb metalzenekarról. Élvezem az ilyesmit, amikor látom az összetartozást :) A stadionok metrónál ácsorogtam egy sort, - miután vettem egy 10-es zsepit (mivel azt elfelejtettem hozni, és meg voltam fázva) - hogy vajon merre induljak, és abban a tizedmásodpercben rámköszönt egy  iskolatársam, akivel együtt folytattam az utamat egészen a színpad előtti kordonig. A harci felszerelésem egy esőkabátból állt, aminek a zsebeibe becipzároztam a jegyemet, telefonomat, kulcsomat, pénzemet, bérletemet, sálamat. Minimál stílusban készültem, nem akartam táskát, mert mégis akkor hogy fogok pogózni?!

            Pár szem eső hullott a villamosról leszállván, de az esőkabát a továbbiakban a funkciója szempontjából teljesen felesleges volt. A kapu előtt már le is vettem, mert tűzött a nap. És így mindenki láthatta a nagyon ritka ’06-os Escape from the Studio pólómat. Na jó nem ritka, csak a magyar emberekhez képest. Becsekkoltunk 4-5 különböző kapun, ahol 4-5 különböző módon ellenőrizték/érvénytelenítették a jegyünket. Kicsit féltem a csipogós-ketyerés leolvasónál, hogy mi van ha érvénytelen a jegyem, és kiküldenek… :o De a másodperc töredéke alatt kijelezte a gép, hogy Valid (előtte persze szöszmötölt a leány egy sort, hogy ráirányítsa a vonalkódra, vagy mire), és innentől felhőtlen lehetett a szórakozásom. Szó szerint, tehát még az eső sem esett többet. Kezdeti útitársamtól elváltam a Front of Stage bejáratnál, és új társakhoz csatlakoztam. Ismert arcokhoz, és abban a pillanatban megismert arcokhoz. Miután jól kiismerkedtem magam, kinéztem egy szimpatikus napfényes padló-foltot, ahova letettem magam, és onnan figyeltem a készülődést illetve az első előzenekart. Azaz figyeltem volna, ha az ember-erdőtől látok valamit. Néha láttam egy gitáros-énekest. Ilyen kiabálós metalzene volt, atomduplázással. A napfényes foltomra odagyűltek kedves ismerőseim csatlakozni, hát hiába, tudom, hogy jó ötleteim vannak :) Telt az idő, ment le a nap, fázni kezdtem, esőkabát föl. Elég jól szigetelt, ahhoz képest, hogy csak egy vékony anyag, hasznát is vettem az est folyamán, illetve másnap hajnalban. Megéheztem, kisétáltam egy perecért, mikor már nagyban nyomták a Volbeat srácok. Jó kiállású fickók voltak, a frontembernek tetszett legjobban a stílusa: bordó ing, fekete mellény, kivarrt karok, felnyírt, loboncos fekete haj, sg gitár, fasza éneklés – a magas regiszterekben is erőteljes volt a hangja, kissé hajazott a frazírozása James-ére. Ők is - mint az előzők – nagyon hamar befejezték, de hát ennek kicsit örültünk is, mivel talán annál hamarabb jönnek ŐK! Jó sokáig húzták az agyunkat, dehát ezt már tapasztaltam, és annyira nem izgultam ezen, mint mondjuk Orsi :P Vártuk azt a bizonyos AC/DC dalt, ami felvezeti az Ecstasy of Gold-ot, de már úgy látszik, nem szokás :o Volt valami zene, amit beadtak felvételről, és úgy lett vége, hogy nagyon felhangosodva hirtelen lett vége, és a fények is felvillantak, majd hirtelen elsötétült az egész színpad. Őrjöngés, tombolás, és azt hiszem Lars jött be elsőnek, akit láttam. Megint nem akarom kielemezni a nótákat, csak kiragadnám a momentumokat.

Minden szép volt és jó. Fantasztikus férfiak ezek, minden szempontból. James-ért egymagáért is érdemes lett volna eljönnöm. Tele van szívvel ez az ember. És nem öregedett – számomra. Pont olyan jól nézett ki, mint amilyennek ki kell néznie. És igenis szerintem ahogy telik az idő, egyre jobban énekel. Olyan hidegrázós hangszínek, frazírok voltak, csaknem magam alá ****. És hát a gitározás. Feszes, lírai, morcos, elszállós, Metallica. Fantasztikus gitárok :)
Roberto önmaga volt, hozta a formát, pörgőbőgő, gorilla-a-dzsungelben mozgás, iszonyatos basszusgitározás. Szólót is kaptunk az arcunkba, hála a jó égnek. Kár, hogy annyira dörgő volt a basszus kihangosítása, hogy alig hallottam belőle a lényeget. Viszont el is feledkeztem róla, milyen remekül vokálozik. Ahhoz képest, hogy vokál. Teljesen odavoltam. Ügyi!

Kirk nagy kedvencem volt mindig is, de nem a gitározása miatt. Ezt most nem pejoratíve mondom. De ha Kristóf nem hívja fel rá a figyelmem, hogy szerinte James mindig sokkal jobbakat játszott, lehet, hogy eszembe sem jut erre odafigyelnem. Hát, lehet. Simán. De attól még ügyes meg minden. És nagyon szeretjük. A kivetítőről nézve ő sem öregedett. És azt hittem, hogy a haja is kevesebb lesz, de jobb, mint amire számítottam :)
Lars dobolásáról hallottam pletykákat, és bebizonyosodott, hogy van egy csekély valóságalapja. Ilyenkor kíváncsi vagyok, mi zajlik le a többi 3 srác fejében, amikor a One alatt duplázni kellene. Fura, hogy ahelyett, hogy a korral beérne, vagy valami, megy lefelé egy lejtőn. Sajnáltam azért. Néztem, hogy zavarban van-e ilyenkor ott a dobszerkók mögött, de ugyanazokat a grimaszokat vágta, mint a koncert többi részén.

Sajnos a Death Magnetic nótákat kevéssé ismertem, de nem fanyalogtam nagyon, mert jóóó sok régi számot is játszottak. James átkötő szövegei is annyira szimpatikusak voltak… Semmi flegmázás, vagy ’make some noise kurvanyád!’ csak a szív és a lélek. Beleborzongtam a Nothing Else Matters-be is, mikor velünk énekeltette a címadó sort a versszak végén, aztán hozzátette: ’You’re so right.’ Ennél, és az elején, az Ecstasy of Gold-nál éreztem hogy zokogni fogok, de csak az alsó szempillámig hatoltak a könnyek, aztán jobban lettem. :)
Megint kaptunk bohóckodást Frontember Úrtól, bekapott a szájába két pengetőt, vámpírfogat csinált belőle. Aztán rágta meg szórakozott vele, és mikor a zenekar egyszerre zúzta az ütem 1-et, kiköpte a pengetőket a közönségbe xD  
Tudtam én mindig is, hogy van valami matekozás a számaikban, némelyikben, de most nagyon jól kihallatszódott, ahogy a Sad But True-t játszották. Király!
Nem tudom, mit mondjak még. Amikor vissza kellett hívni őket, hogy játsszanak még, üvöltöttem a maradék kis hangommal, hogy hozzájáruljak a tömegzsivalyhoz. Szintúgy a végén, nehogy véletlenül kisebbnek tűnjön ez a magyar Metallica-family. Annyira szeretném hinni, hogy tényleg őszintén jól érezték magukat, és szerintük is annyira fasza hely ez a Magyarország, és jól tudnak itt bulizni az emberek, hogy nem kell többé 11 évet várni. És ha megint húzom a pofám, ha lesz koncert, hogy áhh én már láttam a Metallicát, verjetek meg.

Még tovább tartott az est: a kiürült nézőtéren fotózkodás, egyesek naiv próbálkozásai elhullott pengetők keresésére, társaink összeszedése, és indulás valami lecsengési szakaszt kísérő sörözési lehetőséget találni. Némelyek hazamentek aludni, némelyek a hivatalos afterparty-ra igyekeztek. Pl. Marci meg én. Útközben megtaláltam Tutuékat, de nem bírtam rávenni őket a csatlakozásra. Vikivel találkoztunk a hely előtt, be is próbálkoztunk, mert már nem állt a sor odakint, de hamar visszafordultunk a lélegezhetetlenül párás és füstös levegő miatt – többek közt. Néhány sikertelen telefonhívás után kitaláltuk, hogy a Blahára kell menni, mert ott van sok hely, ami nyitva tarthat ilyenkor. Vikiék is elmentek pihenni, Marcival folytattuk a nagyvárosi éjszakai életet. Először az Istanbul Kebab nevű helyen, ahol Zusziba és Zoliba botlottunk. Ők mentek tovább, meg mi is.
És turnépólót nem vettem végülis, pedig az is melegíthetett volna. Másnap délután 3-kor keltem, egyik fülem félig bedugulva, de boldog és elégedett vagyok. :)

May Virág