Attila (Frentikk)

1999.06.03 Budapest

Előre szeretnék figyelmeztetni minden kedves olvasót, hogy aki egy kritikákban gazdag objektív koncert visszaemlékezést szeretne olvasni, az máris lépjen tovább! 12-13 éves korom óta (már 15 éve) hallgatom a Metallicát. Egy begyepesedett, szűk látókörű fanatikus vagyok, aki semmilyen más zenei irányzatra nem nyitott. Számomra nincs rossz Metallica album, nincs rossz minőségű koncert hanganyag, nincs rosszul hangolt gitár vagy gyenge setlist! Ezt figyelembe véve ítélje meg mindenki a beszámolómat!

1999. június 03, csütörtök reggel: elindultam ismerős, háttér-információ, helyismeret és legfőképpen jegy nélkül 300 km-re Budapestre, hogy részt vehessek annak az együttesnek a koncertjén, amely életemben meghatározó szerepet töltött be. Információk és helyismeret tekintetében nagyon megkönnyítették a helyzetemet az MTK stadion felé tartó Metallica pólós emberek, végül jegyet is sikerült még kapnom a kapunyitás előtt. Iszonyatos nagy szerencsém volt, mert a kaput - ahova álltam - az elsők között nyitották ki. A tömegben viszonylag elől voltam, így a biztonsági őrök motozása után sikerült a második „sorban” helyet foglalnom.

Szégyellem, de a Monster Magnet együttes neve teljesen ismeretlen volt számomra, a Mercyful Fate pedig csak a Metallica feldolgozás miatt hozott lázba. Elképzelhető, hogy az amerikai koncerteken nagyobb sikere van a Monster Magnet-nek, itt viszont ezt egyáltalán nem éreztem. Furán nézett ki számomra a késő délutáni lenyugvó nap fényében a Mercyful Fate arcfestés alatt gyöngyöző homlokú énekese. Nagyon jó hangulatban játszott King Diamond és együttese, a közönség is nagyon lelkes volt. Sajnálhatják, akik lemaradtak róluk! Különösen jó ötlet volt felvenni egy a Metallica által feldolgozott számot is a listára, így – bár egy albumuk sincs meg – a Metallica által ismert sorok éneklésével tudtam megköszönni a Kind Diamond által mutatott lelkesedést. A korai kezdés ellenére szerintem kihozták a műsorból a maximumot!

Monster Magnet együttesről mivel nem ismerem őket sem jót, sem rosszat nem tudok (és nem is szeretnék) írni. Igazából csak azért „örültem” ennek az együttesnek, mert így nem fulladtam ki a headbangelésben és kellő energiám maradt AZ ELŐADÁSRA.
Az óráknak tűnő várakozás egyszer csak véget ért. Az Ecstasy of gold hallatán elfogott egy eufórikus állapot. Hátranézve láttam, hogy a közönség többi része sem bírt igazán magával: kezek voltak mindenütt a magasban és ezzel együtt hatalmas üvöltés rázta fel a stadiont, ahogy együtt ordítottuk az intro dallamát. Ha lány lennék, biztos elfogott volna a sírás a gyönyörűségtől!

Kezdő számnak valami gyakrabban játszott dalt vártam a képzeletbeli listámon, ehelyett a BREADFAN riffje csendült fel. Nagyon jó választás volt a szám (én figyelmeztettem mindenkit, hogy elfogult vagyok!), mivel kellően pörgős volt ahhoz, hogy a kezdeti feszültséget le tudjuk vezetni. A pihenésére esélyt sem adva a MASTER OF PUPPETS album címadó dalával folytatták a srácok a koncertet. Csak reménykedtem, hogy a teljes verziót meghallgathatom, előtte elég sok koncerten a Seek and destroy számmal fejezték be a dalt (igaz erre általában inkább a koncert vége felé kerül sor). Kívánságom teljesült, a teljes verziót adták elő! James köszöntése után OF WOLF AND MAN! A THE THING THAT SHOULD NOT BE nem tartozott a kedvenceim közé, súlyos riffje viszont alaposan felrázta a belső szerveimet, piszok jól szólt. A látványelemekre mindig sokat ad az együttes, igyekezett a banda itt is maximális élményt nyújtani a belépőjegy áráért a pirotechnikával. A második sorban állva is erősen éreztem az arcomon a FUEL alatt a több méter magas lángok erejét. A koncert után olvastam pár beszámolót, a THE MEMORY REMAINS szám nem hozott mindenkit lázba. A kritikusok számára kiábrándító lesz a számhoz fűzött kommentárom: azon számok egyike ez, amelyikkel nagyszerűen be lehetne vonni a közönséget az éneklésbe, nekem tetszett! Jason nagyszerűen bánik a közönséggel, a közös éneklés a szám végén tovább erősítette bennem ezt a véleményt. A BLEEDING ME és Jason szólója (utóbbit azóta is előszeretettel pengetem otthon a basszus gitáromon) lehetőséget adtak, hogy kifújjuk magunkat. Bizony szükség is volt az energiára, mert a THE FOUR HORSEMEN után úgy éreztem, hogy kiszakad a nyakam a helyéről; a léggitáromat is hevesen pengettem. Komoly hiányérzetem lett volna, ha nem hangzik el a FOR WHOM THE BELL TOLLS. Innentől kezdve nőtte ki magát életem legmeghatározóbb koncertje egy örök emlékké, ugyanis Kirk a közönségbe dobta a gitárpengetőt. Ezzel a mozdulattal számomra felgyorsultak az események: javában szólt a következő szám, én pedig 5-6 mellettem álló sráccal előkaptam az öngyújtót és a földön a sötétben tapogatózva próbáltuk megtalálni a pengetőt. Nekem sikerült!!! (Nem kell ecsetelnem, hogy ez az ereklye azóta az üveges szekrényem központi helyén van. ’99 óta olyan büszkén mesélem a koncertnek ezt a részét minden Metallica rajongó ismerősnek, mint ha régészként a teljesen ép Holt-tengeri tekercsek birtokába jutottam volna egy KGST piacon.) Ezek után a „Kiskacsa fürdik…” című gyermekdal is jöhetett volna, teljesen kikapcsolt az agyam.

A színpad és közönség között a biztonsági őröknek fenntartott részre hajítottam a táskámat pénzzel, iratokkal és ruhával együtt. A pengetőt és a vonatjegyemet erősen markoltam, semmi más nem érdekelt! A KING NOTHING után a WHEREVER I MAY ROAM egy újabb biztosítékot vágott ki a testemben. Pedig ekkor jött még csak igazán a java! Rengeteg videót néztem a ONE előtti bombázásról és a sorozatvetők lövéseiről, rakétákról, viszont ez a közelében sem jár annak az élménynek, amit élőben jelentett mindez! Félelmetes volt az egész látvány, fülsüketítő, mellkast rázó, tűzforró! A „Darkness, imrpisoning me…” résznél a stroboszkóp teljesen megvakított! Azt hittem itt jön egy kicsit lassabb szám, de James-ék nem adtak lehetőséget a lazításra. Nem hittem volna, hogy valaha hallom élőben a FIGHTFIRE WITH FIRE-t. Ezzel a számmal egészen biztossá vált, hogy a koncert után végelgyengülésben halok meg. Ha még egy ilyen gyilkos tempójú szám jött volna, az egészen biztosan maradandó károsodást okoz még a legedzettebb koncertezőknek is. Jót tett a NOTHING ELSE MATTERS, mindenkinek jutott idő, hogy összerakja a leesett/eltört testrészeit. A SAD BUT TRUE lassú, mély, kemény gitárja ismét mellbe vágott de a zúzás most nem volt annyira nagy. Jól tettem, hogy tartalékoltam az erőmet az egyik nagy kedvencemre, az elnyűhetetlen CREEPING DEATH-re. A koncert alatt többször is figyeltem a tömeget, hátborzongató volt látni, ahogy mindenki egyszerre énekel, egyszerre tapsol és teljesen együtt él a zenével. A „die, die” ordítása a szám közben újra bebizonyította, hogy mennyire együtt élt a közönség. Egyszerre mozdultak a lelátókon és hátul is a kezek, fantasztikus látvány, egy koncert videó sem tudja visszaadni ugyanezt az élményt! A Garage albumról a DIE, DIE MY DARLING a kedvenceim egyike, piszok jó koncert szám! A black album óta nem koncert a koncert ENTER SANDMAN nélkül. Mivel ekkorra a lábaim, karom és nyakam már eléggé fájtak, így ideje volt leamortizálni a hangszálaimat is; eléggé Charlie-s hangom lett a szám végére. Nem tudom melyik szám lett volna jobb a BATTERY-től a koncert zárásának de egy biztos, ez a dal jó garancia volt az ájulás közeli állapot eléréséhez.

Az évek alatt egyre tökéletesebbre fejlesztett színpadi show azoknak is maradandó élményt kellett jelentsen, akik esetleg első alkalommal látták a bandát és azok igényeit is ki kellett elégítse a koncert, akik esetleg a „Black albumig hallgatok Metallica-t” táborba tartoznak.

Tiszteletben tartva mindenkinek a véleményét, remélem más is elnézi nekem, hogy nem tudok objektív véleményt alkotni a koncertről!