Metallica Whiplash Experience beszámoló

Sziasztok! Shownomarcy kért meg, hogy írjak egy rövid beszámolót a Whiplash élményről. Rólam csak annyit, hogy nem tartozom a kimondottan fiatal korosztályhoz, 40 éves múltam, és ez volt a 4. Metallica koncertem, de még soha nem éreztem, hogy meg kellene osztanom mással az élményemet, ez most megváltozott.

Először is, nem terveztem, hogy ilyen drága jegyet vegyek, de aztán a jegyvásárlási káosz miatt nem jutott már sima „olcsó” álló jegy. Persze elég leghangolt voltam emiatt, de a barátommal, akivel végül a koncertre is mentünk, meggyőztük egymást, hogy ha elfogyott a sima jegy, vegyünk Unforgiven-es belépőt. Na persze mire a kosárba tettük és megvettük volna, már az sem volt. Így nem maradt más már csak a Whiplash vagy az extrém drága Hardwired. Nagyon beleéltük magunkat, hogy megyünk Metallica koncertre, így az utolsó számunkra elérhető alternatívát választottuk: Whiplash!

 Na, innen gyorsan ugorhatunk is a koncert napjára, az az 1 év gyorsan elrepült. Mikor odaértünk az Arénához, már jó nagy sor állt a bejáratnál, és itt éreztem először, hogy megérte a jegy, ugyanis nekünk külön bejárat volt kialakítva a bejutáshoz, ami a szellemes „Through The Never” nevet kapta. 17 óra volt megadva kapunyitásnak, természetesen kicsit hamarabb értünk oda, és az kicsit meglepett, hogy elég sokan voltunk. Nem számoltam, de szerintem 50-60 ember lehetett. Ekkor kicsit megnyugodtunk nem csak mi vagyunk ilyen bolondok, akik kiadnak ennyi pénzt egy koncertjegyre. Amíg várakoztunk, kicsit beszélgettünk a többiekkel, érdekes érzés fogott el, senki nem tudta mire számítson, az egész olyan volt, mint valami születésnapi ajándék, vajon mi lesz a csomagban? Időközben néha kijöttek a biztonságiak és kérdezték, van-e valaki Hardwired Experience belépővel, mert őket egyesével külön bekísérték, illetve volt még pár VIP jegyes, akik valamilyen szerencsés módon nyertek jegyet a tagokkal való találkozóra, ők a várakozás alatt a dedikálandó posztereket, lemezeket szorongatták a hónuk alatt...mázlisták.

Mikor végre közeledett a 17 óra, szépen mindenki sorba állt és vártuk a motozást, ami végül is gyorsan és kulturáltan ment. Kis fényképezőt szerencsére be lehetett vinni…

Igen, tudom, biztosan sokan most azt mondják, hogy koncertre az élmény miatt menjek, ne videózni vagy fényképezni, 1993, 1999, 2010-ben voltam Metallica koncerten, és egyikről se maradt semmilyen fotóm vagy videóm, megfogadtam, most csinálok egy párat, mert lehet, soha többet nem lesznek itt. Persze a terv az volt, hogy csak „pár” képet csinálok és élvezem a koncertet, ezt úgy ahogy sikerült betartanom.

Tehát, mikor beengedtek a kinti kapun, az Aréna bejáratánál regisztrálni kellett, itt egy kicsit lassan ment a dolog, mert mindenkinek személyivel kellett igazolnia a jegyét. Izgi volt, mert én nem az én nevemen vettem a jegyet, hanem a barátom nevén volt, de mivel együtt mentünk, nem volt gond. (Azt nem tudom, mi lett volna, ha én mondjuk külön akarok bemenni, hogy igazolom a jegyem?) Megkaptuk a Whiplash karszalagot és az ajándék posztert. A karszalag feljogosított egy ingyen italra a „Spit Out The Bone” büfében, és egy ingyen pólóra, amit az Arénában erre kialakított Metallica pultnál lehetett 4 féle pólóból kiválasztani. Itt egyébként lehetett pénzért is vásárolni, de nem volt túl nagy választék, és hát a pólókat sem nevezném prémium minőségnek, de az eszmei értéke így is megvan.

A „Sanitarium Rubber Room” és a „Memory Remains” kiállítás egy nagy helységben volt a pólóárusító pulttal együtt. Amikor beléptem a terembe, meglepődtem és nagyon izgatott lettem a látványtól. A koncert előtt beszélgetve azt gondoltuk, hogy Európába biztos nem hoznak, - főleg ide Budapestre nem - majd csak egy pár posztert meg néhány ruhadarabot. Hát nem. Iszonyatosan sok minden volt kiállítva, nehéz is volt ott a helyszínen felfogni, mi mindent lát az ember. Legalábbis én nem nagyon tudtam befogadni ennyi információt egyszerre. Kirk horror kiállítása az nem volt olyan nagy durranás, de jól nézett ki, és sokat dobott rajta a világítás. Ez is külön dicséretet érdemel, hogy nem csak odadobáltak mindent összevissza, hanem minden szépen el volt helyezve és látványosan meg volt világítva. A Metallica feliratú kopott szállítóládákkal körbevett mini színpad az nagyon nagy élmény volt. Szinte nem is akartam elhinni, hogy az a Gibson Explorer ami csak úgy oda volt téve, az igen ***meg, igen, az James Hetfield gitárja. Kopottan, használtan, amin ki tudja hányszor és hol játszott, ott volt előttem és megfoghattam. Nem egy vitrinben, vagy kordon mögött, ahol biztonságiak figyelik, mi fogsz meg. Nem, odamentél és felvehetted, pengethetted, pózolhattál vele. De ugyanígy ott volt Kirk és Robert 1-1 gitárja, és hogy teljes legyen az összkép, Lars dobfelszerelése is ki volt állítva, amihez szintén oda lehetett ülni. Igaz, dobverők nem voltak, de azt hiszem ez megbocsájtható.

Tovább haladva volt megint csak egy igazi kuriózum, ahol a gitárokat ki lehetett próbálni! Feltetted a fejhallgatót és játszhattál a Metallica gitárjain. Voltak pedálok, torzítók, mindent állítgathattál rajtuk, a kutya se szólt, hogy ezt ne csináld vagy azt nem szabad. Soha nem gondoltam volna, hogy akár csak hozzáérhetek valaha James Hetfield gitárjához, most meg akár játszhatok is rajta.

A „Memory Remains” kiállítás, a régi emlékek, kazetták, fényképek, hangszerek, díjak, nem is tudom felsorolni mennyi mindent mutatott meg a zenekar pályafutásából. Régi kézzel írott dalszövegek, vagy az iszonyatos mennyiségű demo kazetta, amikre kézzel volt ráírva a számok címe. Elképesztő időutazás volt látni a régi koncertplakátokat, vagy az együttes pályafutása alatt használt hangszereket. Azt pontosan nem tudom, hány konténer volt, amikben 6-7 hatalmas fiók volt felcímkézve, hogy mit rejt. Ott aztán tényleg órákat el lehetett volna tölteni, de ugye mikor sokan vagyunk, nehéz mindent szépen tüzetesen átnézni. Ezért a sok fiókból szerintem pár ki is maradt, mert nem tudtam mindegyikhez odajutni. Na, majd legközelebb.

Miután itt kibámészkodtuk magunkat, megkerestük a büfét az ingyen italért. Itt újabb meglepetés ért minket, pincérek álltak a teremben, mikor beléptünk. Mint kiderült, nem csak ital van, hanem svédasztal is, ahonnan kedvünkre vehettünk bármit. És nem valami gagyi ételek voltak, hanem finomak, az ételek elé kiírva magyarul és angolul is hogy mi micsoda. Azért csak óvatosan ettünk, nehogy baj legyen a koncerten, de minden rendben volt.
Az idő gyorsan telt közben, és megkerestük a bejáratot a küzdőtérre, hogy beálljunk a sorba. Hát olyan nagy sor nem volt, itt éreztem ismét, de jó, hogy ilyen jegyet vettünk. Ugyanis a Whiplash Experience jeggyel rendelkezők a hivatalos kapunyitás előtt 18:30 helyett 18:15-kor bemehettek. Így sikerült is az első sorban letáboroznunk, de még így is tele lett az első sor, mire beértünk. Ezután jött a koncert legborzasztóbb része, a várakozás. Több mint 1 órát várni az előzenekarra, de inkább arról nem is írok semmit, szeretném egy életre elfelejteni. A várakozás közben egyébként voltak érdekes dolgok is, ahol mi álltunk ott volt Robert gitártechnikusa, és az összes gitárt újra húrozta. Nem mondom, hogy ez a világ legnagyobb élménye, de így úgy éreztem, még közelebb kerültünk a „Metallica család”-hoz. Egyébként a biztonsági őrök elég rendes srácok voltak. Lehetett velük beszélgetni, nem szóltak rád, hogy ne csináld ezt vagy azt. És hát, most elmondom, hogy még bűnbe is vitte őket a mellettem álló srác. Ugyanis ott volt előttünk az asztal, amin Robert gitárja volt, és egy csomó pengető is szerte széjjel hevert az asztalon. Na most a srác, aki mellettem állt, nem tudom hogy, de rábeszélte a biztonságis arcot, hogy egyet vegyen el neki az asztalról. Mikor nem volt ott senki, a security csávó elvette és odaadta a mellettem állónak. Nem akartam elhinni, a fenébe… miért nem kértem én is.

Mikor végre eljött a nagy pillanat és felcsendültek az Ecstasy of Gold dallamai…szerintem tudja mindenki, aki már volt Metallica koncerten, mit érez ilyenkor az ember. Nem tudom megfogalmazni, de nagyon jó érzés, öröm és izgalom. Aztán mikor Rob végigfutott előttünk és végig pacsizott a közönséggel, nem tudtam hova tenni, most mi van, én valami koncertvideót nézek? Nem, én itt vagyok a kibeba**ott Metallica koncerten az első sorban, igen, végre valóra vált egy nagy álmom. Mire felocsúdtam, már bele is csaptak Hardwired kezdő riffjébe. A szám elején rögtön a tőlünk pár méterre lévő mikrofonhoz jött James, és az egész számot ott énekelte „nekünk”. Nagyszerű, feledhetetlen érzés volt. A körszínpad egyik nagy előnye, hogy alacsony és szinte mindig van valaki pár méterre előtted, és persze sokkal többen férnek így el az első sorban. A koncertről nem akarok különösebben írni, azt már leírták mások, meg hát ott a sok videó. Ami nagy élmény volt még, hogy Robert többször is lejött a közönséghez játszani, igaz, tőlünk pár méterre volt, de így is nagyon nagy feelingje volt.

Hogy írjak valami negatívumot is, az előzenekaron kívül, az első sorban a színpad előtt azt gondoltam majd leszakad a fejem a hangerőtől. Hát nem. Én kicsit halknak éreztem, és a basszus sem volt olyan erős, hogy remeg a mellkasod. A többiek beszámolója alapján, akik messzebb voltak, a hangzás nagyon rendben volt. A másik, ami kissé rontotta az összképet, azok a kivetítő kockák. Közelről, mikor fel voltak húzva nem is láttam mi van rajta, ha leengedték, akkor meg, akik a lelátón ültek, azok nem látták a színpadot. Én ott elöl úgy éreztem, nem sokat tesz a látványhoz, de mikor megnéztem a távolabbi felvételeket, azért nagyon is jól nézett az ki. Még egy, ami nem tetszett, az a One intrója alatt lévő piro nélküli villogó kockák, bejátszott robbanáshanggal. Az nagyon vérszegény volt.

Azt kell, hogy mondjam, a Whiplash Experience olyan színvonalú és minőségű program volt, amit a Metallica már évtizedek óta nyújt. Az egész szervezés, tájékoztatás, segítőkészség, minden nagyon magas színvonalú volt. Igaz, nem ők szervezik ezeket a dolgokat, hanem egy külső cég a CID, de le a kalappal előttük. Nem tudom, más hogy volt vele, de én úgy éreztem, hogy tényleg fontosnak tartanak és örülnek, hogy ott vagyok, nagyon jó volt. Így az egész koncert egy még nagyobb élmény volt, mert így az egész összeérett egy több órás igazi tömény Metallica Experience-nek.

Ha még lesz Magyarországon koncert, és ha lesz rá lehetőségem, az biztos, hogy ilyen jegyet fogok venni. Nekem nagyon megérte az árát.

Tamás összes fotóját ITT tudod galériában megtekinteni.