Beszámoló 2011.12.10 San Francisco - A 30 éves jubileumi koncertsorozat beszámolója 4/4
Metallica
2011.12.10.
The Fillmore, San Francisco, Usa
30 éves jubileum, negyedik koncert
Eljött az utolsó este is. Rossz motozót fogtam ki, megtalálta és elvette a zászlóm, a fene egye meg. Mindegy, két este bent volt és amit kellett be tudtam csempészni! Nem engedi be a klub, aztán Lars meg örül, ha lát egyet… hülye szabályok. Olyan ez, mikor egy szervező nem engedi, hogy videózzanak egy bulin, aztán a banda meg kiteszi az oldalára amit talál, hogy húúdejóó… No ezen a koncerten kivételesen kicsit később mentünk, legyünk pihentek ugye, élvezzük maximálisan a koncertet, így is leszünk bent és állunk hét órát. Erre mi történik? Kapom a jegy mellé a levelet, hogy mehetek játszani a színpadra! Na persze ez az én formám, sajnos a helyek már beteltek!! Ott voltam minden a koncerten, de az csak ekkor derült ki, hogy több a levél, mint a lehetőség így biztosítva, hogy mindig meglegyen a három versenyző. Ezt bebuktam! Egyébként tök rendesek voltak a szervezők/csapat(?) A jegy nélküliek is felsorakoztak minden hajnalban, mint a jegyesek, csak kb. egy fél utcával arrébb és azt hiszem minden este engedtek be párat közülük, gondolom, ahogy a létszám engedte. A kiállítást még kicsit kiegészítették, hogy újra érdemes legyen felnézni, persze én nem tudtam elcsípni Larst a bárnál, mint a skót srác pár nappal korábban, vagy Ray Burtont a klotyón, mint a svájci-olasz haverom (egy „Piss & Greet”-re, ahogy Chris ezt elnevezte! :D). Nyilván nincs panaszkodás, ezek csak ilyen vicces dolgok!
Ezen az estén egyébként úgy fújtak bent, hogy szinte fáztam, pedig nem vagyok az a típus. (Miután a cuccom már leadtam) vettem egy szerb ismerősnek egy pólót, aki a bulikon nem lehetett ott, azt magamra vettem, úgy már okés volt, nem vacogtam a trombitás Soul Rebels Brass Band alatt. A hét folyamán egészen megbarátkoztam velük. Ja, és úgy indítottak, hogy közöttünk sétáltak be, sőt szerintem az első számra nagyjából ott is maradtak a terem és a közönség kellős közepén! Jópofa volt! :) Aztán feljött a csapat megint köszönteni bennünket. James azt mondta neki a Sad But True tetszett a legjobban a trombitásoktól, Kirknek a Bells. Rob pedig a Dyers Eve-t szerette volna a következő feldolgozásnak. James kicsit idegesített bennünket, hogy kicsit rossz volt a torka reggel, de nem volt gond szerintem az este folyamán. Bevezetőként elmondták, hogy kicsit már fáradtak – jó kezdés. Jim Breuer mikor feljött jól ki is figurázta őket emiatt. Azért azt is elmondta, hogy rengeteget gyakoroltak. Ha belegondolunk, 78 különböző számot játszottak el 6 nap alatt (csak a seek-et ismételték). Sokat próbáltak, aztán minden egyes vendéggel is be kellett gyakorolni a számokat stb. Elhiszem, hogy kicsit tömény volt nekik.
Soul Rebels Brass Setlist:
01. Creeping Death
02. Sad But True
03. Enter Sandman
04. For Whom The Bell Tolls
„If there’s a new guest, I’ll be the first one…”
Jim egy kis Mustaine paródiát is adott, elővetítve, hogy bizony van esély a megjelenésére! A kvíz játékok után feljött a csapat és bemutatták az előzenekart. Egy klasszikus san franciscoi thrash csapat, akikkel nagyon jó barátok lettek. Jó öreg barátok – Lars erre mondja, hogy akkor még nem voltak többek 12-14-nél! (Azt hiszem valami újságban olvastam, rájuk utalva, hogy a Metalnak is megvannak a maga tini sztárjai, hehe). Természetesen a Death Angel következett, aminek baromira örültem! Az én Big 4-omban ők lennének a negyedik, az tuti! Klasszikusokkal kezdtek, ahogy annak egy ilyen rövid 35 perces blokkban lennie kellett. Úgy láttam azért rengeteg DA rajongó nem volt, de csak őket ismerték a legtöbben a kezdő csapatok közül. Itt egy kis kitérő: négy nappal korábban elmentem a Kimo’s barba, ahol a Yeibichai nevű együttesben dobolt Andy Galeon. Hát izé, érdekes csapat… azért vettem is egy cd-t!
A klub szinte üres volt, egy átlagos kedd este volt San Francisco-ban. (Egyébként ott lépett fel a Met is egyszer Bob Rockkal 2002-ben egy kis titkos koncerten Spun álnéven.) Na, szóval akkor még nem gondoltam, hogy egy ex tag mellett aztán az egész bandát is látom, ennél nagyobb bónusz nem is kellett nekem! (Na jó, még a Papa Wheelie-t szerettem volna elcsípni, csak hogy telhetetlen legyek!) Szóval a DA buli baromi jó volt, néhányan megjegyezték azt, mint én is a márciusi düreres buli után, hogy Damienben van valami Cliffre emlékeztető. Mark elmondta közben, hogy nagyon hálásak a harmincévnyi inspirációért, amit a Metallicától kaptak, stb. Jött aztán a nyitószám is a legutóbbi albumról. Majd megint egy nagy klasszikus, a Kill As One. És klasszikus zárás.
Death Angel Setlist:
01. Mark thanks
02. Mistress Of Pain
03. Voracious Souls
04. Seemingly Endless Time
05. Relentless Revolution
06. Kill As One
07. Ultra Violence intro / Thrown To The Wolves
Elég érdekes, rendhagyó, bejelentés jött. Ront, egy rajongót ajándékoztak meg. A srác nagyjából 190 koncerten lehetett és szinte mindig az első sorban… Indiától Ausztráliáig mindenhol. Hogy őrült az biztos, de gondolom rá is ér… csak hogy legyen egy kis rosszindulat is, eh. Szóval kapott a csapattól egy kis emléktáblát meg egy backstage pass-t, amivel minden további koncerten beléphet a backstage-be. Huhh!
Ahogy az előző este bemutatták a HQ csapatát, ezen a bulin is felhívtak pár „családtagot” akik igen fontosak a Metallica működését illetően. Például Big Mick-et, a hangmestert. Lars azt mondta, talán 27-28 éve van velük. Gitártechnikusokat, aztán egy helyes hölgyet, aki már vagy húsz éve van a csapatnál, alulfizetett és mossa a szaros gatyájukat, öltöztetni Larsot stb. Na jó, nyilván nincs ilyen rossz sorsa, hehe! De tényleg jópofa volt tőlük, hogy munkakörtől függetlenül felhívtak pár embert.
Rob kezdett el kicsit Cliff-ről beszélni, arról, hogy ő mindenki számára inspirációt jelentett. Majd Mike Bordin-t és Steffan Chirazit hívta fel, hogy sztorizzanak egy kicsit Cliffről. Mike a gyerekkorukról mesélt, mikor Cliff eldöntötte, hogy basszusgitározni akar tanulni, Mike erre meg mondta, hogy oké, akkor ő meg dobolni fog. Együtt kezdték el az első leckéket, és próbálták az első számokat, riffeket. Szerintem ez is nagyon pozitív koncepció volt, hogy nem csak a Metallica tagjai meséltek róla a négy este folyamán.
Azt elfelejtettem írni az előző blokkban azt hiszem, hogy a harmadik este a poén az volt, hogy James dobolt egy kicsit, mielőtt még a többiek feljöttek. Most az előző este jól elcseszett Suicide & Redemption elejét játszották el, hogy megmutassák, azért csak tudják, hogy kezdődik a szám! Egyébként az egyetlen biztos pont, amit tudhattunk, az volt, hogy Orionnal kezdenek. A Throguh The Never és a Ride The Lightning tök jó volt és a God That Failed is, viszont baromira nem értettem James miért konferálja ezt sosem játszott számként! No, ez legyen a legnagyobb gondunk. A „normál” blokk a Welcom Home-al zárult.
„…sokat beszéltek a Death Magnetic szövegeinek inspirációjáról, elesett testvérekről, túl korai halálról, különösen a rock and roll életstílus esetén. Ezt a dalt Layne Staley élete ihlette. Hiányzik nekünk…”
Ennyit fűzött hozzá James a negyedik Beyond Magnetic számhoz, a Rebel Of Babylon-hoz, ami szintén nem okozott csalódást. Ezután Lars vette át a szót és emlékeztetett bennünket arra a hihetetlen jópofa videóra youtube-on, ahol egy friss házaspár játssza el a Mastert. Egy kis bejátszás után fel is jött a pár a színpadra és a Blackened-et velük adták elő közösen. Így egy extra gitár és dob is került a színpadra! Talán az elején kicsit meg voltak illetődve, de aztán cseppet sem okozott nekik gondot, hogy tartsák a tempót a csapattal! A folytatásnak is nagyon örültem, mivel elég rég volt már, hogy a repertoárban tartottak St Angeres számokat és kaptunk kettőt is. James elő is vette a zöld „Grynch”-nek nevezett gitárját! (Ez kvízben is volt kérdés és azt hiszem senki sem tudta.) Csatlakozott Bob Rock is és vele adták elő a Dirty Window-t és a Frantic-et, Kirk pedig szólózott is egy jót a Dirty Window-ban. A címadó dalnak még örültem volna, de valószínűleg a zsúfolt program miatt választottak inkább rövidebbet.
Ideje volt pár hírességet is felhívni a színpadra. Először Geezer Butler jött és a Sabbra Cadabra-t adták elő. Nagyon jó taktika volt, hogy egy számra csak a Black Sabbath basszere jelent meg, mert ha Ozzyval együtt jön, tuti nem érdekelt volna senkit… mikor Ozzy feljött a színpadra, teljesen beindult a tömeg! Nem mondom, hogy a topon volt, de a lényeg, hogy jött és jól megtapsoltatta a közönséget! Majd megjelent Jason ismét és az előző estéhez hasonlóan egy load érás dalt és egy klasszikust játszottak el együtt. Gondolom szempont volt az is, hogy az az egy-két szám amiben Jason is énekelt, előkerüljön.
Ezek után aztán abszolút a kezdeteket idézték fel, konkrétan visszamentek addig, amikor a Metallica még meg sem alakult. James egy középiskolai barátját hívta fel, Hugh Tanner-t, akivel együtt írták a Motorbreath-et. És ha minden igaz, az ő ötlete volt, hogy felhívják és kipróbálják mit is tud a kis dán dobos fiú. És jött, amire mindenki várt, aki nélkül nem lett volna teljes ez a hét és nem lett volna hiperszuper különleges! A Panic gitárosa, vagyis Dave Mustaine! Elnyomták a Phantom Lord-ot és meg sem álltak, három számot is játszottak vele. Az igazság az, hogy nekem kicsit kedvetlennek tűnt Dave, pedig nem hiszem, hogy rossz szájízzel jött volna. James még kérte is, hogy a Metal Militia-t ő kezdje, az ő riffjével. És ezzel elővették mindazokat a dalokat, amiknél Dave kreditet kapott a Kill ’em All albumon, (a Four Horsemen-t kivéve). Az volt az érzésem, mintha James még direkt úgy is akart volna énekelni a Militia-ban, ahogy 1982-83 körül, hehe. Dave maradt a továbbiakban is és még több régi figurát hoztak elő. Azt láttuk, hogy Ron Mcgovney ott volt az egész hét folyamán, nézte a bulikat. Sikerült is egy villámfotóra elkapni, talán a harmadik estén.
Az ő szerencséje az volt, hogy simán mászkálhatott lent, nem ismerte fel – legalábbis nem zavarta – szinte senki. (Chris az este végén őt kéregette, hogy hívd már le Jason-t egy fotóra! :D) A Hit The Lights szólóját pedig nem más játszotta el, mint aki azt demón először tette vagy harminc éve, Lloyd Grant. Befejezésként megint össznépi zenélés a Seek & Destroy-ra és ha megnézzük a számlistát, ezzel bizony hét Kill-es számmal zárták a hetet (és a másik három nóta is szólt a hét folyamán). Egyébként Tanner és Grant esetében is az volt a különlegesség, hogy ők soha nem álltak színpadon a Metallicával. (Még talán Brad Parker-t hívhatták volna meg, akivel 1982. április 23-án együtt léptek fel, de róla nem sokat tudni, vele szerintem nincs kapcsolatuk.)
Elképesztő koncert volt ez is, még inkább elképesztő hét. Talán annyit lehet megemlíteni, hogy vártuk az Escape-et meg a Frayed Ends-et, de bőven kaptunk annyit egy koncert alatt is, hogy hiányérzet nem volt egy csepp sem. Ja, viszonylag hamar levonultak a színpadról a Seek után, én azt hittem így a végén eltapsoltatnak bennünket még vagy negyed órára, de nem komplikálták túl, egyenként megköszönték, ahogy szokták és lementek. Vége. Vagy mégsem? Lars megint meglepett bennünket és a következőket mondta még elbúcsúzás előtt:
„…tehát utazásról beszélve, még akarok valamit mondani, oké? Fantasztikus hetünk volt és szeretném, ha mindenki itt lenne és szeretném elhívni a többi metclub tagot is, akik nincsenek itt ma este. Tegyetek kibaszott nagy vörös x-eket június 23 és 24-re, Amerika keleti partjára. Mert tudod mit fogunk csinálni, baby? Elvisszük ezt az egészet egy kibaszott nagy helyre! És január közepén lesz egy bejelentés, szóval számoljatok vissza!”
(Meghosszabbítottam az éppen lejáró Metclub tagságom…)
Metallica Setlist:
1. Orion
2. Through the Never
3. Ride the Lightning
4. The God That Failed
5. Welcome Home (Sanitarium)
6. Rebel of Babylon
7. Blackened (w/ MetClubbers Dennis & Annette Diaz)
8. Dirty Window (w/ Bob Rock)
9. Frantic (w/ Bob Rock)
10. Sabbra Cadabra (w/ Geezer Butler)
11. Iron Man (w/ Ozzy Osbourne & Geezer Butler)
12. Paranoid (w/ Ozzy Osbourne & Geezer Butler)
13. King Nothing (w/ Jason Newsted)
14. Whiplash (w/ Jason Newsted)
15. Motorbreath (w/ Hugh Tanner)
16. Phantom Lord (w/ Dave Mustaine)
17. Jump in the Fire (w/ Dave Mustaine)
18. Metal Militia (w/ Dave Mustaine)
19. Hit the Lights (w/ Lloyd Grant, Dave Mustaine, & Ron McGovney)
20. Seek & Destroy (w/ Jason Newsted, Dave Mustaine, Lloyd Grant, Ron McGovney, Hugh Tanner, Mark Osegueda, and the Soul Rebels)
Azért is volt jó ez a hét, mert ilyen a világ tájáról mindenhonnan összejött nemzetközi mezőnyt még nem láttam! És egy helyi fanclub tag szervezett is mindenféle programokat is, amivel eltölthettük a szabad délutánjainkat. Volt itt kajatúra, kirándulás a Golden Gate hídhoz például. Az egyik legérdekesebb pedig az Alcatraz látogatása volt. A kikötőben csak úgy kígyóztak a sorok csupa Talicska rajongókkal, szerintem több mint százan szálltuk meg az egykori börtönszigetet! Fura volt, hogy a helyiek általában egyáltalán nem tudták, hogy a héten Metallica koncertek vannak a városban, de nem csoda, hiszen mivel nem voltak jegyek, nem is reklámozták. De ahol rajongók koncentrálódtak, ott már tájékozottabbak voltak. A Tommy’s Joynt-ban, a Hard Rock Cafe-ban is kérdezgették, hogy milyen volt a koncert, és a Kimo’s-ban lévő kis klubkoncerten is kaptam egy barátságos Fuck-ot, mikor megtudta az egyik fellépő, hogy én mind a négy koncertre megyek! :D És még koncerttel egybekötött találkozót is szerveztek, a lett Relicseed csapata játszott saját és Metallica feldolgozásokat vegyesen a második és a harmadik koncert közötti üres estén.
A koncert után már éppen indultam volna vissza, mikor Chris megállított, hogy várjunk, hátha elcsípünk valakit. Elég reménytelennek tűnt a dolog, de jó, mondom ráérünk. Ácsorogtunk talán egy órát az emeletre vezető lépcsőnél, majd kezdték kiterelni a népet, úgyhogy mi is kint vártunk tovább nagyjából húsz-harminc másik rajongóval együtt a buszmegálló mellett. Annyit tudtunk, hogy James és Lars valószínűleg már távoztak, illetve az előző napokon sem volt egy rajongónak sem szerencséje velük. No egy-két óra után végre megjött Rob, valahogy sikerült az orra alá dugnom a zászlóm, hogy írja alá. Ugyanígy Kirk is követte őt hamarosan. Ő még nehezebb eset volt. Ezek után a legtöbben úgy gondolták, hogy mindenki távozott már, így sokan elindultak haza. Szerintem nem maradtunk tíznél sokkal többen, mikor kb. fél négy körül végre megjelent Jason! Chris már messziről kiabált, hogy a photo, Jason! És ahogy odaért hozzánk, álltak is össze, én meg csináltam a képet, aztán gyors helycsere és én is kaptam végre egy fotót, amit érdemes lenne bekeretezni! Jason biztosra ment, mindkettőnk esetében mondta az első villanás után, hogy one more! :D Aztán aláírt mindenkinek valamit és gyorsan indult haza ő is! (Jason kicsit türelmesebbnek tűnt, de az is lehet, hogy csak szerencsénk volt azzal, hogy már alig voltunk páran, mire kijött.) Hihetetlenül feldobva, szinte könnyes szemmel, „mintha nyolc évesek lennénk” érzéssel indultunk vissza.
Marci
(2011.12.22.)
Az első három nap beszámolójátitt, itt ésitt olvashatod el.