Metallica
2011.12.05.
The Fillmore, CA, San Francisco, Usa
A 30 éves Jubileumi ünnepség első koncertje

Abban a hihetetlen szerencsében lehetett részem, hogy jegyet nyertem a Metallica jubileumi 4 koncertjére (jegyvásárlási lehetőséget) és voltam is olyan eszement, hogy vállalom, ami ezzel jár. Utazás, városnézés stb. minden nagyon jó volt. De nem ezért jöttem. Baromira vártam már az első koncertet, senki sem tudta, hogy fog egy ilyen este kinézni. Ahogy láttam nem csak mi, de a csapat is épp olyan kíváncsi volt, mint mi!! 18:30-kor nyitották a Fillmore kapuit, én 5 után mentem oda pár ismerőssel. Akkor már be is kellett fordulnunk a sarkon a következő utcába, hogy megtaláljuk a sor végét! Aztán inkább beslisszoltunk az elejére… Voltak, akik már hajnalban sátrat vertek a bejárat előtt, de a később érkezők is simán találhattak helyet a színpad előtt a tízedik sor körül, így tolakodásra nem volt ok (egyébként sem óriási a hely).

A Metallica szó szerint beköltözött a klubba erre a hétre. A földszinten koncertplakátok, az emeleten pedig egy egész kiállítást rendeztek be. Eredeti Pushead grafikától kezdve James 92-es megperzselt gitárjától kezdve Lars dobcuccáig mindenféle. A merchandise pultnál természetesen lehetett venni pólót és posztereket is a koncertek emlékére. Unaloműzésként a színpadon általában slideshow és zene ment vagy mindenféle híres egyén köszöntő videója a Metallicának. Beavis & Buttheadtől Lemmy-ig volt mindenki.

Az este folyamán a konferáló Jim Breuer volt, aki tökéletes választásnak bizonyult. Jól ismeri a csapatot és hát annyi állatságot hordott mindig össze, hogy egy rádiókabaréval felért. Úgy gondoltam kész öngyilkosság lenne „normál” elő zenekart hívni és ennek megfelelően az első nap szinte csak feldolgozásokat kaptunk bevezetőként. A Soul Rebel Brass Band nyitotta az estét és elfújtak, eltrombitáltak pár Metallica feldolgozást. A közönségnek egy kicsit fel kellett eszmélnie, de aztán vettük a lapot. Félig instrumentálisan félig énekkel adták elő a számokat. Néha egy-egy tag feltűnt az erkélyen, akkor mindenki egyből kilencven fokot vett, mit sem törődve azzal, hogy a színpadon történik is valami. Nem csak elő zenekarokat kaptunk, de pár nyertes játszhatott is egy kis Metallica kvízt. Három rajongó versengett egymással és kellett válaszolniuk mindenféle talicskás kérdésre. A díjazás igazságos volt, mindenki kapott valamit. Jim Breuer itt is nagyot alakított, a nulla ponttal álló versenyzőnek inkább megmutatta a választ, csak hogy ő is fel tudjon zárkózni a többiekhez! Egyszer aztán feltűnt Jason és Ray Burton is az emeleten. Mindenki egyből balra át és elkezdtünk kiabálni nekik. Persze az egész játék leállt vagy öt percre! Ez után még azt is megszavazhattuk, hogy melyik volt James legjobb frizurája az elmúlt harminc évből. Majd kaptunk két romantikus történetet is két lánytól, akik elmesélték, hogy a Metallica miatt jöttek össze a férjükkel blabla… Szóval volt itt minden! A másik csapat az Apocalyptica volt, akiket előző este láttunk is a Tommy’s Joynt-ban (legendás hely) vacsorázni. Ők sem döntöttek rosszul, nagyon jó kaják voltak, vissza is tértünk oda párszor. Szóval Apoék is toltak pár talicskát, illetve belefért azért egyéb is (I dont Care, Hall of the mountain king). Már az első csapatnál feltűnt (kb nyolcadig sor körül voltam elől) hogy elég durva a hangerő, keményen adták már az elejétől kezdve!

Ahogy az egész este igen különleges volt, így maga a koncert is. Kezdésként sem Ecstasy jött, hanem szépen feljött a csapat a színpadra, köszöntöttek bennünket és aztán kezdtek bele… Ktulu-val indítottak, majd No Remorse, aztán pedig Shortest Straw. Nem spóroltak a ritka számokkal! A hangerőnek köszönhetően a padló úgy beremegett, hogy csak na… a Shortest Straw elején beindult az ugrálás is és kb. hullámzott alattunk a talaj! Leper Messiah után The Day That Never Comes, hogy ne csak ínyencségek sorjázzanak. Majd megjött az első premier, amire nem számíthatott senki. Carpe Diem Baby! Ez még esélyesnek is mondható ahhoz képest, ami ezután jött! Ki gondolta volna, hogy előkapnak egy Death Magnetic-ről lemaradt számot?? (Ráadásul nem is a „Shine”-t, ami ha jól tudom az egyetlen volt, tizenegyedikként, amit meg is kevertek. Ezek szerint maradt ki pár jó szám!) Ezen az estén voltak azért kisebb megakadások, hangolás stb. kicsit elhúzódott, például az akusztikus Please Don’t Judas Me előtt, illetve a csellósok bekapcsolódását megelőzően. De ennek köszönhetjük, hogy a várakozás közepette Rob lazán lenyomott egy ANESTHESIA-t. 25 év után először szólalt meg színpadon! Nem gyenge… (Itt már azt mondtam, hogy boldogan mennék haza!)

A következő blokkban nem a dalok voltak érdekesek, hanem az, hogy kivel, kikkel, hogyan adták elő. Nem sokkal a koncertek előtt meghirdették, hogy rajongók küldhetnek nekik videókat és pár szerencsés felléphet velük. Az első este szerencsés nyertese John Dent lett és a Wherever I May Roam-ot adta elő a csapattal. Egyáltalán nem volt megilletődve a srác, elég profin kezelte a dolgot, sőt úgy emlékszem, le sem akart menni a színpadról! A Sad But True-t egy régi baráttal, John Marshall-al adták elő, aki a csapat gitártechnikusa volt, illetve kétszer (1986-ban és 1992-ben) fel is lépett a Metallicával James sérüléseinek idején. Vicc: azért nem maradhatott, mert túl magas! Az Apocalyptica visszatért még két számra, a No Leaf Clover-re és a One-ra. A One-t nagyon érdekesen adták elő. Csak ők maradtak és James énekelt, majd a Darkness… utáni őrületes beindulásra csatlakozott a többi Metallica tag minden hangszerrel. Gitárok plusz csellók, őrületes zúzás! Totális extázis!

 Egyértelmű, hogy bármi is történjen, ha Jason nem jelenik meg, akkor nem teljes a kép. De természetesen jött és le is nyomtak két számot (Harvester of Sorrow, Damage Inc) két basszusgitárral, ami James elmondása szerint a rémálma! :D Hihetetlenül örültem neki, hiszen én még nem láthattam őket Jasonnel… Egyszerűen nem volt szürke pont, üres momentum az este folyamán. Biff Byford érkezett, hogy besegítsen a Motorcycle Man-be. Larsék előtte elmesélték, hogy már 1982 elején a Saxon-nak nyitottak életük második (!!) koncertjén. James meg is kérdezte, hogy a francba lehetett ez! Talán már Lars sem emlékszik, hogy hozta össze… A Diamond Head pedig egy egész blokkot kapott négy számmal, hiszen „ha nincs a Diamond Head, akkor nincs Metallica sem”. Lars elmondta, hogy 81-ben visszautazott Európába a Diamond turnéja miatt. És még meg is szállt náluk kb. egy hónapra. Őrült rajongó volt, az biztos! A két tag Sean Harris volt, aki énekelt, Brian Tatler pedig gitáron szállt be.

A zárást azért klasszikusra vették a Seek and Destroy-al. Minden az este folyamán megjelent vendéget felhívtak és együtt adták elő a számot. Egy kis partyhangulat is volt a lufiknak köszönhetően, amikben kis érmécskék voltak, így nem sokáig ment a röplabdázás, inkább mindenki kidurrantotta gyorsan, hogy megszerezze, ami benne rejlik. A végén még egy kis konfettit is kaptunk. Egyszerűen hihetetlen volt az egész, nem tudok mást mondani, a legjobb koncert, amin valaha voltam. Ha néha kicsit lassan is ment, de tökéletes volt, nem lehet semmi más koncerthez hasonlítani! Miközben 2 óra után mentünk haza a három órás maratoni koncert után, azon tanakodtunk, mégis mivel überelhetnék ezt??


Folytatás következik!

Marci
(2011.12.09.)