2007.07.04. 20:00 ZULU, Mátészalka: elindulok hazafelé, hogy a másnap hajnal 5 órai induláshoz ki tudjam pihenni magam.
20:30: a lépcsőházban szüleimmel futok össze, akik felmosókkal felszerelve – a többi szomszédot követve – nagy tempóban a pince felé rohannak; kapom a gyors információt: csőtörés.
20:35-23:00: csőtörés utáni bokáig érő víz eltávolítása
23:00-23:30: pakolás a másnapi útra.

 Hajnal 05:00-kor indultam barátnőm és leendő sógorom és két rokonuk társaságában életem 2. (azaz második) Metallica koncertjére. Ez a koncert egészen más volt, mint a ’99-es budapesti: felkészülten indultam a bécsi koncertre, hisz a korábbi napok setlist-jének ismeretében úgy gondoltam, nagy meglepetés nem érhet.
Nem szaporítom a szót, délután 3-ra érkeztünk meg a koncert helyszínére. Csaptunk egy kört, majd rövid tétovázás után „sorba” álltunk. Az előzetesen várt kapunyitáshoz képest fél órával később jutottunk be. Nem akartuk egymást szem elől téveszteni, így az óvodai ismeretekre támaszkodva a „lánc, lánc, eszterlánc” formációt vettük fel, és egymás ruhájába/kezébe kapaszkodva együtt jutottunk át a tömegen, kapun. Már bánom, hogy a fényképezőt nem vittük be, mert – bár barátnőm esernyőjét elvették – simán át lehetett volna juttatni a biztonsági őrökön. A cipőmben ½ órával a kapunyitás előtt egy mp3 lejátszót rejtettem el; nem túl természetes lépteim kísértetiesen hasonlítottak Móra Feri kis bice-bócájának járására. Egy félig nyomorékká tett lábat megér – gondoltam én -, hogy életem legmeghatározóbb együttesének koncertjéről saját hanganyagom lesz!

Sikeresen bejutottunk, a wavebreaker mögötti 6. sorba kerültünk. Első „zenekar” az OOMPF! volt. Amikor megtudtam, hogy a Bullet for my Valentine lemondta a júliusi turnét azt mondtam, ettől már csak jobb lehet! Tévedtem. Egy órás szánalmas Rammstein utánzatot volt „szerencsénk” megtekinteni. Pazarlás lenne minden további leütött karakter a bandáról.

A Heaven & Hell az az együttes, amelyikre azt mondom: méltó lenne elő- és főzenekarnak egyaránt. Az idei koncertjeiket sikerült korábban meghallgatni, így nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok. A szövegeiket is tudtam énekelni, ami tovább erősítette bennem a koncert után a „jó kis koncert volt” érzést.
1-2 tahó (nemzetiséget nem írok) megpróbált elénk tolakodni, de agresszív tekintetem és több nyelven elhangzó szidalmaim értő szemekre/fülekre találtak.
Többször is elhallgatott a zene miközben átpakolták a Metallica színpadi cuccait, ekkor mindig nagy ordítozás kezdődött, de sajnos mindig jött 1-1 új zenei aláfestés. A nagy pakolás közben egy pillanatra kijött a dobok mögé egy kislány, akit képen már láttam, de egészen biztosan nem mertem azt mondani, hogy James egyik gyermeke. Valamelyik nap egy fórumot olvasva nyert megerősítést ez a gondolatom, mások is látták. Hatalmas éljenzés és elismerő fejbólintás kísérte a dob és gitárok utolsó hangolását és a setlist mikrofonok mellé ragasztása után már tényleg csak A KONCERT volt hátra.
Végre eljött az intro introja, az AC/DC ráhangoló zenéje. Majd’ felrobbant a tér, a tömeg együtt tapsolt az AC/DC-re majd a Metallica introjának ritmusára.
Nem kellett sokáig várni, berohant a banda és máris a húrok közé csaptak, Creeping death! James elismerően hajolt meg a közönség előtt a „die, die” résznél. Nagyon hangosak voltunk!

A For whom the bell tolls egy koncertekről kihagyhatatlan kedvencem, minden koncerten kíváncsian várom a bevezető basszusgitár introját. Ez most sem maradt el, nagyon jól szólt a szám. Már a ’99-es budapesti koncertnél is elhangzott egy olyan szám amire azt gondoltam, „na, ezt élőben úgy sem hallom soha” (akkor ez a Fightfire with fire volt). Most is jött egy ilyen dal, a Ride the Lightning.
Ha a Master albumról játszanak a srácok, akkor a kicsi szívem mindig hevesebben ver, most a Disposable heroes alatt sem volt ez másként. Következő számnak a The unforgiven-t vártam, hisz a koncert előtt állványra tették a koncert videókról már jól ismert akusztikus gitárt. Ehelyett a Welcome Home (Sanitarium) csendült fel nem kis meglepetésemre.

Nem hittem volna, hogy a Ride the Lightning után lesz még hosszú dal, ennek ellenére az ...and Justice for All nagy örömet okozott. A szám alatti bólogatással hosszú évekre előre sikerült komoly lépéseket tennem a nyak környéki csontok meszesedése ellen.
Anno Budapesten sokan lehurrogták utólag a The Memory remains számot és „túl populárisnak, nem Metallicához illőnek” találták a szám végén a közös „lálálá”-zást. A bécsi koncert utáni beszámolókat olvasva viszont nem találkoztam olyan véleménnyel (eddig). Ha álnéven James beszámolót ír (mondjuk például shownomarcy néven) akkor egészen biztos, hogy ő is pozitívan vélekedik a számról. Nagyon sokáig énekeltettek minket, a kivetítőn leolvastam Lars szájáról a „Don’t stop!” felszólítást és énekeltünk is, mint a bolond egészen addig, míg James meg nem köszönte.
A The Four Horsemen nagy kedvencem, kb. ennél a számnál éreztem először, hogy egyre rekedtebb hangon tudok csak üvölteni. A felismerés mégsem tántorított el a további énekléstől.

Azt hittem, hogy az Orion csak a tribute to Master of Puppets része volt és már nem hallhatom, de Rob új bevezetője után ismét felcsendült a dal. (Orion c. szám iránti imádatom bizonyítja, hogy a kocsiban kereken 1 hónapig ment csak ez az 1 szám a cd lejátszómban!!!) Rob – ahogy az eddig látott összes koncerten – itt is tele volt energiával, eszelősen ugrált. Az ujjai…huhhh…félelmetes, hogy milyen tempóban penget. Több fórum foglalkozott hónapokon keresztül Roberttel; az én véleményem: Cliff méltó utódja.
Örök kedvencem a Fade to Black. 1999-ben úgy hagytam el az MTK Stadiont, (Kirk pengetőjével a kezemben), hogy jó lett volna ezt a számot is hallani. Most végre meghallgathattam. Vártam a szám elején pár felcsapó lángnyelvet (kiindulva a korábban látott videókból), ennek hiánya viszont nem hessegette el belőlem az „Ez a világ legjobb száma!” gondolatot. Master of puppets…mi okosat mondhatnék erről a számról? A karomon feláll a szőr mikor meghallottam élőben. James ekkor viszonylag közel állt hozzánk és tisztán láttam a széles vigyort az arcán, mikor a közönség énekelt. A „Master Master” résznél ’Master’ üvöltés - néma csend – ’Master’ üvöltés. Fantasztikus volt! Most következett a zsákbamacska: nem tudtam, hogy mi lesz a következő szám. A Whiplash kezdő taktusainak hallatán aggódó tekintetem a barátnőmre szegeztem és hangosan bár (mégsem hallható módon) azt ordítottam: „na most gyere közelebb, mert baj lesz!”. A tőlünk 1-2 méterre végig lelkesen pogózó 10-15 fős csapat magáévá tette az „adrenaline starts to flow, You're thrashing all around, Acting like a maniac” sorokat: beleadott apait-anyait és olyan port kavartak, s úgy megmozgatták a tömeget, hogy le a kalappal!
 Most jön a Sad but true…nem, felkészültségem bár helyén volt, most másodjára tévedtem a számok sorrendjével kapcsolatban: a Sad but true helyett a Wherever I May Roam következett. Ekkor Sherlock Holmes logikám cserben hagyott és még nem tudtam, hogy miért hagyták ki a Sad but true-t a setlist-ből, csak a Live Earth koncertet látva jöttem rá a csere okára.

Ideje volt kicsit pihentetni a népet, mert a The Memory remains kivételével eddig csak a korábbi, klasszikus albumokról játszottak a srácok, onnan is a keményebb számokat szedték elő. Jó alkalmat adott a csapat az énekeltetésre a Nothing Else Matters eljátszásával.
Pesszimista emberként kezdtem lemondani róla, hogy bármiféle pirotechnikai show-ban lesz részünk, hisz lángcsóvának, füstbombának jele sem mutatkozott eddig. Várható volt a One de úgy gondoltam, hogy a CD-n hallható „szimpla” aláfestés lesz a szám bevezetője. Szerencsére nem így történt, nagyszerű volt újra látni a sok robbanó bombát, a sortüzet és a légvédelmi rakétákat. Látványos kis bevezető volt; ezek az „apró” tűzijátékok mindig megerősítik bennem azt a gondolatot, hogy van egy együttes, amelyik a drága belépőjegyem áráért nem csak a hangzásra ügyel, hanem a látványra, színpadi show-elemekre is sokat ad.
Hátborzongató volt Lars dobjátéka, Kirk szólója (mely az egész koncert alatt magával ragadott) és a vakító lámpafény. Imádom ezt a számot!
Nincs Metallica koncert Enter Sandman nélkül! A bomba akkor robban, amikor várom, mégis a meglepetés erejével hat és fantasztikus látvány! Talán a Sandman-nél volt a közönségnek a legnagyobb a hangja.
Eljött a meglepetés szám ideje. Pár készületlen – de nagyon lelkes és részeg – srác a Seek & destroy-t követelte, mire én lenézően legyintettem: „ugyan már gyerekek, hol van az még?!”

„Craaaazyyyyy…stone cold crazy you know” Nagyot ugráltam erre a számra is és úgy éreztem, hogy itt a vég, nagyon elfáradtam mégis tele voltam energiával!
Eljött (sajnos) az utolsó szám ideje, részeg műértő barátaim is megkapták végre, amit szerettek volna. Seek & destrooooy! Volt bennem mindig egy olyan előítélet, hogy ez a szám egy laza levezető. Tévedtem. Annak ellenére, hogy a tempó nem éppen a Whiplash-hoz hasonlító a közönség olyan pogózásba, ugrálásba kezdett, hogy az hihetetlen! Mindenki előszedte a koncert előtti sörökből nyert utolsó energiáját és mindent beleadott, hogy méltó legyen a búcsú ettől a felejthetetlen koncerttől. A szám után nem csak az erő, hanem a hang is elröppent belőlem. A hangom utoljára 14 évesen volt ilyen: a „Tavaszi szél vizet áraszt” sorainak éneklése közben csuklott így el. Igaz, akkor mutáltam. A nyakam alig tudtam forgatni. Az sem töltött el megnyugvással, hogy kicsi csapatunk más tagjai is hasonló panaszokkal küzdöttek.
Azt hittem, hogy ilyen élmény számomra csak egyszer adódhat az életben. Ez úton köszönöm hát sógoromnak a lehetőséget, hogy segített a fantasztikus élmény részesévé válni.

Sokan kérdezték azóta: melyik volt a jobb: a ’99-es pesti, vagy a ’07-es bécsi koncert? Nem tudnék választani. Ez olyan – gyomorban azóta is gombócot gerjesztő kérdés -, mint a gyermekkoromban gyakori klasszikus: „Na, kit szeretsz jobban, apát vagy anyát?”. Mindkét koncertnek volt több különleges része, ami miatt csak 1-1 pillanatra döntök valamelyik koncert mellett…aztán belegondolok, hogy „hoppá, de hisz a másik koncerten pedig ez-az történt!”, és máris döntésképtelen vagyok. Talán egy 2008-as budapesti koncert könnyítené a döntést. Metallica…c ya soon I hope!