2017 szeptemberében végre Európát is elérte a 2017-2018-as Worldwired turné! Igaz, hogy a budapesti dátum még messze van, ezen a legen is jól elszórták a bulikat, korukhoz illően szép megfontolt ütemben halad a szekerük. És úgy érzem, ez így jó is, nem vállalták túl magukat. Ez talán biztosíték is arra, hogy a maximumot nyújtsák. Szeptembertől 2018 májusáig mindössze 39 koncertet adnak (ezzel szemben 2009-ben például majdnem száz volt). Koppenhágában kezdtek, mivel egy februári show-t kellett pótolniuk, ezután következett a turnéindítónak tervezett amszterdami koncert. Itt több helyszínhez hasonlóan dupláztak.

A turnéra mind alaki, mind tartalmi szempontból átszervezték a dolgokat. Eleve különleges, hogy annyi év után végre lemezbemutatóról van szó és nem azon kell agyalniuk, mit nem játszottak még a klasszikusokról (jegyezzük meg: semmit! A Black Albumig bezárólag ugyanis már mindent játszottak élőben, még ha csak eseti jelleggel is. Pl. 2014-ben Helsinkiben elhangzott már a The Frayed Ends Of Sanity-t is. Ha minden igaz, az új albumot leszámítva ez volt az utolsó dalpremier. És ezek után tudjátok, mi jönne... :) (csupa olyan dolog, amit én nem bánnék!) ). Szóval a setlistet már Amerikában teljesen újragondolták és valóban a Hardwired To Self-Destruct albumra helyezték a hangsúlyt. A látványt illetően pedig az, hogy körszínpados megoldást terveztek Európára, nyilván módosította a képet. Azt gondolom, ennek is örülhetünk, hiszen ilyenre is rég volt példa és nagyon sokan még nem is láttak ilyen bulit (például én sem).

De térjünk is rá az első koncertre, aminek a Ziggo Dome adott otthont Amszterdamban. Erre a koncertre állójeggyel a zsebben vártuk a kezdést. Feltételezem, hogy mindkét bulira gyorsan elkeltek a jegyek, ahogyan idehaza is (de ott nem is lett volna egyszerű a jegyüzérek dolga, ugyanis névre szóltak a ticketek.) Nyolc körül már elég nagy sorok várakoztak belépésre, de viszonylag gyorsan bejutottunk még annak ellenére is, hogy a névre szóló jegy miatt a személyit is mutatni kellett mellé (amin azért nem feltétlen betűzték ki a neveket). Óriási merchandise pult fogadott, amit természetesen meg akartam látogatni, de annyira nem örültem, mert az amcsiknak külön popup Metstore nyílt, ahol szép kényelmesen kedvükre vásárolhattak és nem kellett koncert előtt vagy után rohangálniuk és a buli alatt rakosgatniuk a megvásárolt cuccokat. Kicsit pórul is jártam, mert az eseményre készült pólók baromi gyorsan fogytak. De azért panasz nem lehet, egy igen mutatós turnéfüzettel is készültek és már nem csak külön pólóval de egyedi poszterrel is várják a fanokat.

Ezen a napon a Kvelertak sajnos kimaradt, már a Metallicára szereltek át, mikor bejutottunk. Azt hiszem, most annyira nem is várattak meg, ahogy a korábbi években és kilenc után nem sokkal végre fel is csendült az a bizonyos AC/DC nóta, majd az Ecstasy Of Gold. Itt indultak be azok a showelemek, a "kockák" a színpad felett, amik a látvány döntő többségéért feleltek tulajdonképpen az egész este folyamán. Majd az intro után bele is csaptak a Hardwired-be. A hangzás egyből szíven ütött (jó értelemben), minden szuper volt, ahogy annak lennie kell. Baromi hangos volt, mégis tisztán szólt minden, pedig feltételezem nem egyszerű megoldani, hogy 360 fokban ugyanúgy szóljon. A közönség nagyon jól vette a Hardwired után az Atlas, Rise!-zal történő folytatást. A koncepció alapvetően az volt, hogy a buli első felében tolnak új dalokat, a második fele pedig lett az igazi best of. Azért kivételek voltak, a folytatás például meglepő és fura volt, mert igaz, hogy ezerszer hallottuk a Seek And Destroy-t élőben, de harmadiknak kifejezetten szokatlan volt! Ezt és a For Whom The Bell Tolls-t leszámítva nagyon érdekes volt a szett első kétharmada. A Through The Never-t is elővették és végre a Death Magnetic albumot sem ignorálták teljes mértékben, amivel tökéletesen egyetértek (még ha nem is a The Day That Never Comes-t választottam volna róla). A Hardwired dalai is megállták a helyüket és úgy éreztem, tökéletesen passzoltak a klasszikusokhoz. Gondban is lehetett, aki nem így érezte, mert hat új dalt is kaptunk! A Dream No More volt újdonság a tengerentúli koncertekhez képest. Az állóhelynek megvoltak az előnyei és a hátrányai is. Meglepődtem, hogy egész lazán voltunk, aki akart simán kisétálhatott sörért is vissza is tudott jutni a többiekhez. A körszínpad miatt senki sem lehetett igazán messze a színpadtól és talán ezért nem is volt olyan óriási tolakodás előre. A hátránya pedig hogy csak egy oldalát láthattuk igazán közelről, így egy valaki volt mindig igazán a látóhatáron. Lars-t középen szerencsére mindig tudtuk nézni, akinek a szerkóját forgatták is időről időre. A többiek pedig profin bemozogták a színpadot, úgyhogy mindig tudtunk kit lesni. Én főleg James-t igyekeztem, amíg egyszer csak el nem tűnt. Én ennyit láttam, mikor szegény beesett az árokba a Now That We're Dead alatt. Néztünk is kétségbeesetten egymásra a többiekkel, hogy mi a szar volt ez, hogyan csúszhatott így meg!? Azt csak később láttuk, hogy mi is történt: a szám közepénél nyitották ki az ajtókat, amiken felkerültek a színpadra a dobok, amiken az egész együttes dobolt a dal közepén. Ekkor Hetfield pedig épp háttal volt az egyiknek és úgy átfordult, hogy nem vette észre, hogy már nyitva van. Nekünk különösebben nem jött be ez a showelem, egy balesetet meg végképp nem ért volna meg, de hát a nagyközönségnek hátha tetszik... De szerencsére nem lett komoly baja James-nek, egyből összeszedte magát és még a számmal sem kellett leállniuk. Ahogy mondta a dal után, mindenki jól van, csak az egója sérült. A problémát pedig nagyon gyorsan orvosolták és a második bulin már a szám előtt felkerültek a dobok a színpadra, így nem lehetett gond.

A feldolgozások továbbra is a "garázsból" kerülnek ki (itt például az Am I Evil), de ahogy a Seek, ezt is kivették a ráadásból és a koncert közepére dobták be. A One introját módosították és a tűzijátékos és robbantós bevezető helyett a Johnny Got His Gun filmből (a klipben is szereplő) részleteket vágták össze. A kockákon is ezeket vetítették, majd háborús jeleneteket és katonák fotóit. Más különös lézerfény, vagy piro nem volt, mint korábban, de a Landmine-nál mégis meglepődtünk, mert konkrétan úgy éreztük, hogy beremegett alattunk a talaj! :) A kötelezőkből a Master Of Puppets sem maradhatott ki, ahol egy kis pogo is beindult, amit taktikusan ki is használtunk, hogy kicsit előrébb kerüljünk. Azért ezzel vigyázni kellett, mert jött az encore a Blackened-del, ahol szintén aktív volt a közönség. Ezután (sajnos) már tényleg csak a kötelező lezárás maradhatott: Nothing Else Matters/Enter Sandman.

A következő koncertre  ülőjeggyel vágtunk neki, bebiztosítva, hogy új élményekkel gazdagodjunk - de erről szerencsére több ponton tett a Metallica is! Mikor bejutottunk, csak akkor vettem észre, hogy a bejárattal szembeni merch pulthoz el sem tudok jutni, az ülőszektorokhoz az emeleten külön két (kisebb) merch pult tartozott. Miután ez szerencsésen megvolt, elfoglaltuk a helyünket épp időben a Kvelertak kezdésére. Nem volt egyébként nehéz a bejutás a felső szintekre, ugyanis a Ziggo Dome-ban mozgólépcső vitt az emeletre! Sajnos, ahogy minden nyitóbanda, a norvégok sem kapták meg azt a hangzást, amit a headliner, így elég tompán szóltak (talán lent állóhelyen jobb lehetett).

Az állószektornak voltak hátrányai is (mindenkit sosem láttam egyszerre, pedig nem is vagyok alacsony), de remekül ellensúlyozta ezt az ülőszektor a második koncerten. Ahogy számítottunk rá, tényleg más hatás volt. A kockák sokkal többet tettek az összképhez. Ezek a koncert elején csak mini kivetítőként funkcionáltak, aztán szép fokozatosan az összes életre kelt és minden oldalukat kihasználták, majd mikor már lifteztek és 3D-ben kitöltötték a színpad feletti részt, nagyjából elérték a kívánt hatást. De a programban is egész sok különbség volt, hat szám tért el az első koncerthez képest! A Hardwired dalai közül a Confusion-nek örültünk és ezzel összesen hét szerzeményt kaptunk, ami tényleg nem rossz. Kellemes ajándék volt a Leper Messiah is még. Fentről tökéletes kilátásunk volt és nagyon jól lehetett látni, végig milyen profin mozogják be James, Kirk és Rob a színpadot. Rob a Sad But True alatt el is hagyta rövid időre, hogy testközelbe kerüljön az első sor néhány szerencsés tagjával. A show pedig igen egységes volt, akár lecsupaszítottnak, leegyszerűsítetnek is lehet mondani. Minimális pirotechnika volt (például az Enter Sandman alatt), de zárt stadionban, ahol a közönség ráadásul ilyen közel van, azt hiszem több nem is kivitelezhető. A Moth Into Flame azért rendesen meglepett, mert arra nem számítottam, hogy 20-30 világító drón szinkronban repked majd a színpad felett szentjánosbogarak módjára! Ja igen, ahogy valahol az elején mondtam, teljesen máshogy épül fel a koncert és újdonságot még a dalok között is találunk. Korábban Kirk és Rob külön-külön játszott egy kis jam-et. Most duóban toltak pár részletet. Sőt, az első estén szinte az egész I Disappear-t elnyomták így! A második este pedig kiderült, hogy vannak hiányosságaim a 70-es évek holland rockzenéjét illetően (haha), mert nem értettem, mi az, amit tizenezren énekelnek kórusban Kirkékkel... én pedig nem tudom, mi van?! Milyen óriási sláger nem jut eszembe? (Mint utólag kiderült, ez volt a Golden Earring - Radar Love-ja) De ezt a részt nem is folytatom, hiszen nyilván erős rotáció lesz ebben a szekcióban.

Ülőrészen egyébként nem volt olyan tökéletes a hangzás, visszhangzott a stadion valahogy. A durva hangerőt tekintve nem csodálom, egyébként tökéletes koncert volt mindkettő.  Sőőőt, még pengetőket is szereztem (amit még szinte soha! - nem vagyok egy első soros típus), úgyhogy csak pozitív emlékeim vannak! Újabb felejthetetlen élményekkel zárult a kirándulás, ezek után csak még jobban várom a folytatást. Jövőre. Budapesten. Is.