1986.09.26.
Solnahallen,
Stockholm, Sweden


Mivel úgyis a gigográfiája alapján nézem a Metallica történetét, úgy gondoltam, hogy én Cliff utolsó koncertjéről (1986. szeptember 26.) emlékezem meg, mint egy legendás csapat első nagy felvonásának utolsó estéjéről, aminek másnap pár órával később vetett véget a sors.
Cliff nagy egyéniség, tekintélyt parancsoló személyiség volt, rendkívül nagy szívvel, örök optimizmussal és jókedvvel – az elmondások szerint. Nem tudom hány „thrash metal” csapat költözött volna el egy basszer miatt, de a Metallica nem is volt igazán az, annál jóval több.

1986-ot végig turnézta a csapat Amerikában Ozzy-val, majd Európában az Anthrax-al. James kb két hónappal korábbi sérülése miatt John Marshall-al játszottak, épp az utolsó koncert volt az Stockholmban, ahol James újra gitárt ragadhatott. Örülhetett, hogy végre nem csak a mikrofonba kapaszkodhat!
Ahogy a Kill em All megjelenése óta minden koncert, ez is az Ecstasy Of Gold intróval indult, amit aztán a Battery bevezetője követett. Kőkemény és szünetmentes kezdés a Battery-vel, és a Masterrel. A For Whom The Bell Tolls könnyen az Escape sorsára juthatott volna, csakhogy volt egy intrója, ami miatt egyszerűen el kellett játszani. Mindig. Volt, mikor ezt kötötte egybe Cliff a szólójával. Majd a Welcome home és a Ride The Lightning jött, ami után James elégedetten jegyezte meg, hogy a svéd közönség minden számukat tökéletesen ismeri.

„Fuckin’ know all the songs don’t ya, hee?” és a kimaradhatatlan „say hi to Mr. Cliff Burton” után következett a basszus szólója. Nem feltétlenül kell Anesthesia-t említeni, mert igen sok minden történt itt, sosem játszotta el kétszer ugyanúgy a számot mindig hozott új témákat. Cliff Metallica előtti, melletti dolgai között nem csak az Agents of Misfortune vagy a Trauma formáció említhető meg, hanem a kevesek által ismert „The Maxwell Tapes” projekt is. Épp pár hete rendeltem meg ezeket a Cd-ket Cliff-re gondolva. Kíváncsi voltam mit jammelgettek Jim Martinnal és Dave DiDonato-val, mégha (pár sample után) biztos is voltam benne, hogy ez legalább annyira fog különbözni a Metallicától, mint amit pl. most a csapat Lou Reed-el fog majd kihozni. Elég fura visszhangos, effektes zajok követik egymást, néhol épp olyan, mintha egy horror film zenéje lenne. De mégis van valami, amiből hallani, hogy ez is Cliff. Szóval a szóló elejéről most ezek az 1982 májusi hangok jutottak eszembe. Ezután, ahogy az debütáló albumon is, a Whiplash zúzta le a svéd közönség arcát. Talán nem véletlen, hogy egy évvel a megjelenése után egy csapat épp ezt a nevet választotta magának. Volt pár „firkálmánya” Cliffnek (amiből például a To Live Is To Die-ba is került néhány sor), ez a H. P. Lovecraft-ot idéző néhány sor pedig igen jól passzolt a The Thing That Should Not Be lassabb, kicsit baljós hangulatú zenéjéhez.

A thrash hullámban annyira azért nem volt egyértelmű, hogy mindenáron balladákat játsszanak, a Fade To Black-et például csak 1985-ben adták elő először, tulajdonképpen ez volt az utolsó szám abból a hétből, amit (máig) élőben nyomnak.

„Time for a fuckin’ beer! Are you guys want beer? Come on up right now, we’ll serve you, come on everybody. Open your mouth dude!” Egy kortynyi szünet az Alcoholicának.

A Metallicát felszínesen ismerők és indexes stílusú kritikusok gondolhatták azt például 2010-ben Budapesten, hogy ez a rengeteg duma és „Metallica family” nyálas szöveg egy gazdag rockzenész betanult szövege, nem tudva azt, hogy így volt ez már 25-30 éve is, és ennek a valós ragaszkodásnak és a csapatba kapaszkodásnak inkább James tragikus családi története áll (amit nyilván nem írok le ezredszer) a hátterében. Így itt is a következőképp vezette elő a Seek and Destroy-t:
„I know we’ve got some loud fuckers here. Have you heard the album kill em all? Want to hear some of it? Well, okay, this is a song, where everyone gets together with the band like a big fucking family and make a big fucking bunch of noise, okay?? Okay?? Seek And Destroy!!!

Aztán a kezdés után a szokásos böfögés… nagyon komolyan vették a zenét, de ezzel együtt nagyokat is tudtak hülyülni … ezt is el tudták vinni igen extrém (=élvezhetetlen) szintre, lásd Spastik Children. (Mint nálunk mondjuk a Slogan, akik hihetetlen dolgokat műveltek, de egyben olyan poénokat is adtak, amikkel sokaknak igen nehéz lehetett mit kezdeni.) Cliff a Seek-ben is nagy érzéssel játszott, mindenhova beszúrt valami apróságot, ahova csak lehetett. Aztán pedig jött az a rész, ahol szinte ököllel ütötte a gitárját…




Setlist
1. Battery
2. Master of Puppets
3. For Whom the Bell Tolls
4. Welcome Home (Sanitarium)
5. Ride the Lightning
6. (Anesthesia) - Pulling Teeth (Bass Solo)
7. Whiplash
8. The Thing That Should Not Be
9. Fade to Black
10. Seek & Destroy
11. Creeping Death
Encore #1
12. The Four Horsemen
13. Guitar Solo
14. Am I Evil?
15. Damage, Inc.
Encore #2
16. Blitzkrieg
(85 mins)

Egyértelmű, hogy vokálban James mellett Jason volt a legjobb a Metallica története során, de előtte Cliff is őrülten tudott ordítani, ha szükséges volt. No meg, mikor kivételesen nem rázta őrült módjára a haját. Így a Creeping Death-ben is. Itt egyébként érezhető, hogy baromi gyorsan játszottak, mint akkor mindenki. Persze ekkor már nem ők voltak a leggyorsabbak, ezt talán csak 1982-ről lehetne elmondani, és utána már startolt is a Slayer, a Possessed és rengeteg más csapat. Egy órán túl voltak, mikor a Four Horsemen és Damage Inc. következett, amivel tetézték az estét. Két feldolgozás közül pedig egyik Az Am I Evil volt, amit még a kis pattogó hiperaktív Lars hozott magával Európából és még azóta sem felejtették el (lásd Big four koncertek). A Blitzkrieg is beindult (második nekifutásra… csak fáradtak..) és ezzel vége volt a koncertnek.
Pár éve kaptam (köszönet Jaco-nak) a WRTN rádió által a baleset után másnap leadott műsort, melyben zenészek, rajongók, mindenki értetlenül állt a történtek előtt. És azóta is...


Marci

(2011.09.26.)